Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése
\ ANULMÁNYOK -KÖZLEMÉNYEK VARKONYI NÁNDOR Szabó Dezső magamentése (Életeim, 1—2. 2.) Szabó Dezső egy „gigantikus” arányú élet végén önként ment a halál elé, s mégsem tragikus alak. Sorsa nem kelt bennünk „félelmet és szánalmat”, mint Arisztotelész megkívánta a tragikus hőstől, bukása láttán nem érzünk katarzist, megtisztulást. Az ember legfőbb történeti rangját az adja meg, ha korának és népének jelképévé válik, ha egyéni sorsában is megtestesíti, ábrázolja azt. De hogyan értékeljük e rangot, ha a kor és a nép, hibáján kívül vagy urainak akaratából, nem teljesíti a történelem által reá rótt feladatot, s ha jelkép-embere épp azáltal válik szimbolikussá, hogy a feladatmulasztást, az eltévelyedést munkálja „gigantikus” arányokban? Három titán járt Szabó Dezső előtt: Petőfi, Széchenyi és Ady. Ma már tudjuk, hogy haláluk termékenyebb volt minden megalkuvás múló sikerénél, mert intő jellé és tanulsággá lett az utódok számára. Tőlük tanultuk meg, hogy a legmagasabb emberi eszmény: a szabadság felé vezető út minden fordulóját nagy halottak sírköve jelzi. A hasonlóság mégis megdöbbentő: Petőfi a szabadságharc utolsó döntő csatájában esett el; Széchenyi öngyilkossága a kiegyezés előestéjén mintegy drámai intelem volt, hogy végzetes útra léptünk, mely bukás felé vezet, s Ady koporsója e korszak elbukásának vált szimbólumává. Szabó Dezső élete és műve aztán gyászbeszéd lett e koporsó felett, holott annak a hitnek volt megszállottja, hogy ő fogja életre támasztani a nagy halottat. Petőfi, Széchenyi és Ady alárendelték magukat népüknek, s áldozatai lettek a ténynek, hogy magyarok; Szabó Dezső fölérendelte magát a népnek, ura, diktátora akart lenni, s áldozata lett a ténynek, hogy cézári álma kudarcba fúlt. Ha történelmi távlatba állítjuk személyét és a színpadot, ahová vér-mérsékletének heve és szellemének dinamikája sodorta, úgy tetszik, minden kellék megvolt hozzá, hogy vezérszerepet játsszék, s ha kell, tragikus hősként zuhanjon el. Ám balsorsa az lett, hogy szellemének, alkatának és szerepének minden pozitív tényezőjéhez ugyanoly súlyú negatívum társult, s le-lerántotta az „egyenes út”-ról, amelyen hite szerint járt. Regenerálni, „új honfoglalásra” vinni akarta a nemzetet, s a háborúvesztés gyászéveiben, a törzséig lecsonkolt országban mi sem lehetett ennél időszerűbb, lelkesítőbb feladat. Vállalta vezér feladatát, eszményképe, „elődje” Napóleon volt, napóleoni erőket érzett magában, de megfeledkezett a napóleoni sors tanulságáról: a nagy hadvezér minden csatáját megs'
