Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - FIATALOK - Botár Attila: Ölelés (vers)
Sajátját védi fogával az állat. Hát én téged hogyan tartanálak enyémnek, ha nem is védelek. Az utcán sok-sok ember ténfereg, nézz utánuk, s hallgasd őket. Szíveik vinnyognak, szerelmük pörög, s mint repedt, rozsdás vasfazék fölött dongó köröz, bennük is spirál pályáját futja ezer felé a lélek útja, magába fordul, úgy dönög. Eldobnám én már magamból a régit, ki dacból tesz és bizonyít, kufárkodást lát, ha kicserélik madaruk tegnapi tolláit. £s lennék már szelíd, dünnyögő gyerek, aki nézi haját a tiszta tóban: sima selyme suhanóban s kedvese ölében homloka. De bűnös vagyok, mint azok a tolláik cserélő gazok, mert nyugodtan fekve hallgatok. Tudom már: csak mélyről jön a jó víz, lentről az ember, aki tudatlan, tiszta és gyerek. Aki fönn fakad a hegyek tetejéről, legföljebb hiába született lehet. Mert hogy elértem hozzátok végül tücskök, csillagok, megroppant emberek, a lélek s világ kopja-törésével, csatos derékkal, talpig vasban lehetek. BOTÁR ATTILA Ingecske s nadrág: lassú tűz harap a széktámlába, melltartó héjából kemény gyümölcs szikrázóan szakad világra, a szoba lángokba keveredik, poharuk talpig olvad, havakra lázat hozón telnek kráteres holdak, varjaktól üszkös az ég romló vállakkal tartjuk: segítség, lesz segítség? — ó, a tűzvészes arcuk! 55 Ölelés
