Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Dávid József: Három szem kavics… (elbeszélés)
Átkozott helyzet. Már kilenc óra. Már-már úgy határozott, hogy kiszalad, és lesöpri a kavicsokat ... És akkor csengettek. Mintha a ház hasadt volna ketté. De mi ez. Űjra két apró csengetés. Ahogy Gábor szokta ... Rogyadozó térdekkel ment az előszobába. A férje az ölében hozta be és kétségbeesve élesztgette: — Gittám! Kicsi Mókuskám. Ne haragudj, semmi rossz szándék, mellékgondolat nem vezérelt. Mondtam, hogy sietek. Oh, szegénykém. Én örömet akartam szerezni neked azzal, hogy hamarabb jövök ... De buta helyzet. Nocsak. Éledj, kis tündérem. És ráadásul úgy jövök, mint egy betörő. Reggel itthon hagytam a kulcsaimat. Ugrottam hajnalban, meg most is. Na nem örülsz? Kacagjál már. Még csak az kellett volna, hogy valaki meglásson. Ha-ha-ha — nevetett teli torokkal —, a főmérnök úr mászik a kerítésen. No nevess már! Igyál egy pohárka gint! Tessék, jobban vagy?... Még egyet! Így ni. Oh te... Te kis nyúlszívű. Nem is hagylak itt egyedül többet. Szevasz. Hazafelé a szokásomtól eltérően nem olvastam, csak gondolkodtam. Képzeld, és nem a gyárról. És nem műszaki dolgokról, hanem kettőnkről. Ügy ám. Nem hiszed? Elismerem, hogy úgy élünk, mint két kis... — Ne mondd! — ugrott fel Gitta. — Ki ne mondd! — Miért? — Nem akarom! — ölelte át a férfi nyakát, s hároméves házasságuk alatt talán másodszor szenvedélyesen szájon csókolta a férjét. De később mintha valaki csengetett volna. Kétszer, vagy háromszor is? Az asszony megremegett. — Nem vagyunk itthon — mondta a férfi bohókásan, az ölelkezéstől ittasan, de csak úgy önmaguknak. Másnap reggel, amikor az asszony kinyitotta az ablakot, és tekintete riadtan az oszlop tetejére rebbent, a kavicsok már nem voltak ott. Egy darabig még meditált azon, hogy melyik férfi seperhette le — hiszen lehet, hogy Gábor is abba az oszlopba kapaszkodott —, aztán bezárta az ablakot.,. Kurucz D. látván: Tanácsköztársaság 48
