Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Lázár Tibor: Didergő ének (vers) - Tóth Endre: Az öregedés ellen (vers)
S nem akarom sótlanul enni étkemet, ne szabják meg, mit egyem-igyam. Nem leszek kórháztöltelék, kísérleti nyúl, minden nyavalyák melegágya. Én nem leszek szenilis bácsika, ki pornográf képekkel bujálkodik s a lányok arcát csipkedné heherészve, de azok utálattal elfutnak előle. Én nem akarok kihagyó memóriával turkálni az emlékeimben, S idézgetni a megszépített múltat, melyet jobb, ha végleg elfelejtek. Rajtam kínosan ne szánakozzanak s ne vihogjanak össze a hátam megett. A föld terhére vannak az öregek. Láttam én olyan édesanyát, kinek reszkető keze közül a fia verte ki a kenyeret, akit húsz évig dédelgetett. Olvastam régen egy nomád népről, ahol a mihaszna véneket szertartásosan elégették, s utána tort ültek, táncolva örömükben. — Barbár szokás volt! — mondjuk most erre. De vajon titkon, önmaguknak se vallva be, hányán kívánják szüleik gyors halálát — régen a vagyonért, ma egyszerűen azért, mert idegesítik őket ósdi szokásaik, mert útjukban vannak már, mert nincsen számukra hely ezen a földön, a kényelmes, modern lakásokban. Mi végre akarják meghosszabbítani a tudósok az emberi lét határát? Hiszen a félvilág maholnap kórházakból, aggok menházaiból áll — s több lesz az eltartott az eltartónál. Én nem várom meg jámborul, idétlen, akár az áldozati bárány, hogy nyakamra tegyék a kést. Ha már születésemről nem tehetek, halálom módját, idejét ne diktálja más. Nekem nem kell a nyomorult, buta vég. Tudom majd a percet, mikor magam mondom ki, tiszta elmével: Elég! 43
