Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)

vagy a Mesé-t a pópáról és munkásáról, Baldáról, és csendesen nevet eközben. Az anyja néha hozott neki szendvicset vagy almát s ő az asztaltól félrehajolva harapott le egy-egy darabot, az almamagokat pedig akkurátusán papírba csomagolta.

Ezen az estén Zsukovszkij verseit kapta anyjától, s annak olvasása közben, hogy hogyan ígért a Rémkirály aranyat, gyöngyöt és boldogságot a legénynek, arra gondolt, hogy apja karjaiban van, és meghalni sem lenne szörnyű, de már nyolc éve, hogy apja elment tőlük, s mind távolibbá, elmosódottabbá válik az az ember, aki valamikor a nyakában hordozta fiát, ugrándozott vele, s ilyenkor Szerjozsa magán kívül volt a boldogságtól.. .

Egyszer megkérte anyját, hogy adja oda neki az Enciklopédia K betűs kötetét, mondván, hogy Lermontov Izmail bej-ét olvassa és szeretne többet tudni a Kaukázusról, de a vastag kötet kemény, fényes lapjain azonnal a Kolima szót kereste meg, izgatottan olvasta a vidék természeti viszonyairól szóló leírást, elképzelte magának a tundrát és az Ambarcsik öblét, a dauriai vörösfenyőket és a különös nevű folyókat: Baligicsán, Bahapcsa, Kopkodon, vagy a Boljsoj Anyuj ... Látta ezeket a folyókat, amelyekben az aranyat mossák, látta a ködöt a tundra felett, és valahol a kolimai síkságon vagy talán a jukagiri fennsík hegylábainál tűnt el a ködben az az ember, aki nélkül egészen elhagyatottan folyt az életük.

Alekszandra Dmitrijevna elrakta a cédulákat, levetette kék munkaköpenyét, kezet mosott és ismét egyszerű háziasszony lett, sötétkék kötöttkabátjában, viseltes bundájában, melynek mókusprém gallérja már erősen kopottas volt; a fia is megígérte, hogy idővel megvásárolja neki azt a bundát, amelyet a szőrme- áruüzlet kirakatában láttak, azt mondta anyjának: ,,Veszek neked egy ilyen bundát, hiszen a tiéd már egészen régi”, és az anyja azt felelte: „Nem a mi zsebünkhöz való ez fiacskám.” Ha az apja velük lenne, a bundát bizonyára megvehetnék, mindig ide lyukadt ki, hogy az apja nélkül nehezen élnek, és mennyi víz lefolyik még addig, amíg befejezi tanulmányait, beleszámítva a főiskolát is...

Anyja alacsony termetű volt, a fiú pedig a legutóbbi évben megnőtt, alig volt kisebb anyjánál, aki karonfogta és így mentek egymás mellett.

— Mi történt ma? — kérdezte az anya, aki mindig tudta, hogyan telt el fia napja az iskolában.

— Oroszból négyes — felelte. — Különírtam egy szót, holott egybe kellett volna. Zinajda Lukinyicsna mondta is: „Gondolkodni kell.”

Természetesen bántó volt, hogy éppen oroszból nem sikerült a felelet, az anya mindig azt akarta, hogy fia a beszéd tisztaságát és helyességét az általa adott könyvekből tanulja meg, utoljára Turgenyev Mumu-ját adta, s a fiú olvasás közben még a szemét is megtörölte, ezt azonban természetesen az olvasóteremben nem vette észre senki.

— Gondolkodni kell, Szerjozsenka — mondta lágyan anyja. — Az orosz nyelv gazdag és hatalmas, a legárnyalatosabb, a legnehezebb, de a leggazdagabb.

Ö, Szerjozsa Szmolcev tudta ezt, már akkor is, amikor még író akart lenni. — Robogunk című első elbeszélését először nem mutatta meg anyjának, később mégis, aki elolvasta, s mint mindig, most is lágyan azt mondta: „Mindenkinek tanulnia kell és senkit sem utánozni ... s te ezt teszed. — Erre bevallotta, hogy olvasott valami hasonlót, s ugyanúgy akarta leírni a repülést a szánkón a jeges dombon, nem fedve fel azonban, hogy ez Csehov Tréfa című elbeszélése volt.

36