Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Dévény Iván: Heitler László: Beck Ö. Fülöp
ban...), majd - a magyar művészetben úttörő - érmészeti munkásságát tárgyalja; a könyvecske további részében a mester körplasztikáiról s reliefjeiről kapunk képet. A kötet válaszol arra a kérdésre is, hogy a magyar művészt minő szálak fűzték a szecesszióhoz s a kor más művészeti áramlataihoz és a századvég, a századforduló prominens külföldi mestereihez (Meunier, Rodin, Maillol, Despiau, Hildebrand, Ivan Mestrovic). A könyv szépen szól Beck érmeiről és plakettjeiről; a szobrászat e műfaja a magyar művészetben - Beck fellépése előtt - mostoha- gyermek volt. Mesterünk volt az, aki e tenyérnyi méretű művekben — művészeink közül elsőként - maradandót, európai rangút alkotott. Ilyen jellegű munkái közül legkiemelkedőbb az 1908-as Mikes Kelemen-érem (amely a Nyugat című folyóirat emblémájaként vált ismertté, s amelyet Heitler finom esztétikai érzékenységgel elemez) és az 1914-es Vonósnégyes, amelynek ruhátlan férfialakjai átszelle- mülten adják át magukat a zene varázsának. 1910-ben Beck Ö. Fülöp a Pest melletti Gödön műtermet építtet magának, s itt négy évre szinte elzárja magát a világtól: tágas műhelyében - nem ritkán napi 14-16 órát is dolgozva - kőszobrok faragásába kezd. Ellentétben az agyagban gondolkodó szobrászokkal, akik figyelmen kívül hagyják a kő alapvető természetét, „kőszerűségét”, - Beck a kőtömb adottságaiból indult ki. Szoborfelépítési módszere architektonikus; mint ahogyan Heitler megfogalmazza: ,,A kemény kőhöz illő tömbszerűséget tartotta szem előtt, a részeket leegyszerűsítette, összefoglalta; mindegyik művén érezhető az anyag szilárdsága, súlya.” E szellemben fogantak olyan remekei, mint a süttői vörösmárványból készült „Menyecskefej” (1912), a „Női torzó” (galíciai fekete márvány, 1912), „A művész felesége” (siklósi márvány, 1913), az Ö-Szövetség ,,Judit”-ját megjelenítő, viruló testű női akt (pentelikoni márvány, 1917) és a Rózsadombon felállított „Az ifjúság kútja” című leányakt (haraszti kő, 1937), amely ellen annakidején korlátolt, prűd emberek méltatlan hajszát indítottak. (Nem ez volt egyébként a Beck elleni első hajsza . . . Politikai természetű kellemetlenségekben is volt része az 1919- es Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt. A Magyarország című lap 1920. június 20-i számának egyik közleménye azt tudatja, hogy Berényt, Pórt, Uitzot, Kmetty Jánost s más művészeket „nemzetellenes magatartásuk” miatt kizárta tagjai sorából a Magyar Képzőművészek Egyesülete, „Beck ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc magatartása felett pedig rosszallását fejezte ki. ..”) A „Menyecskefej” és a többi felsorolt mű robusztus formavilága egyrészt Adolf Hildebrand „A forma problémája a művészetben” című - a szoborkompozíció zártságát hangsúlyozó — könyve koncepciójának, másrészt a michelangelói szentenciának („A jó szobor ép marad akkor is, ha hegyről gurítják alá: semmi fontos le nem törik róla ...”) megértéséről és elfogadásáról tanúskodik. Beck munkáinak - a kisméretű érmek és a lakonikus beszédű kőszobrok utáni - harmadik csoportját a fém-szobrok, bronz-reliefek alkotják. Ezek közül talán a legmaradéktalanabb művészi élményt a 20-as évekbeli szakállas, félmeztelen „Önportré” és az Ady-dombormű nyújtja. Az 1926-os Móricz Zsigmond-fejet mát kevésbé sikerüknek érezzük; Móricz egyéniségének megragadásában Medgyessy 1927-es műve - úgy véljük - túlszárnyalja Beckét. Heitler a mester emlékiratairól is megemlékezik (sőt idéz is néhány passzust e kor- és művészettörténetű becsű forrásmunkából); a művész memoárjaiból - csakúgy, mint a Beck- művekből - egy céltudatos, nagy szorgalmú, mély kultúrájú, a hivatalos körök és a nagy- közönség kegyeit sosem kergető, példásan etikus, rokonszenves alkotó alakja rajzolódik elénk. Heitler szeretettel és imponáló tárgyismerettel megírt monográfiájának végére érve (és a gondosan összeállított képanyagot látva) egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy Beck Ö. Fülöp - akárcsak Szinyei Merse, Csontváry, Rippl-Rónai, Derkovits vagy Vajda Lajos - a „koruk legértékesebb törekvéseivel lépést tartó” művészek egyike volt. Beck két számottevő munkájáról azonban - szükségtelen óvatosságból — hallgat a kötet: azokról a büsztökről, amelyeket id. Chorin Ferenc iparmágnásról és gróf Tisza Istvánról mintázott a mester. A mulasztás sajnálatos, hiszen mindkét alkotás művészi kvalitásai ma- gasrendűek. A kötet végén közölt irodalomjegyzék kissé szűkös; olyan művek, mint Vargha Balázs „Űj magyar szobrászat” című könyve (1948), a nemrégiben elhunyt kétszeres Baumgarten- díjas művészeti író: Farkas Zoltán Beck Fülöp- esszéje („Magyar Művészet”, 1948. évf. 1. szám) vagy Lyka Károly „Szobrászatunk a század- fordulón” című munkája (1954) - feltétlenül említést érdemeltek volna. Ezek az apróbb hiányosságok azonban alig csorbítják Heitler monográfiájának érdemeit; a Beck Ö. Fülöpről szóló, a mester alkotásait szuggesztíven interpretáló, egyszerű, világos, bombaszt-mentes stílusú könyvecskével lényegesen gazdagabb lett művészeti irodalmunk. (Corvina, 1969.) DÉVÉNYI IVÁN 96
