Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Pályi András: Illyés Gyula: Kháron ladikján
szem le Illyés Gyula: Kháron ladikján „Mit is mondanak az emberi értelem szakvizsgázott mívesei, a bölcselők a Legszörnyűbbről; a Legfontosabbról?” - teszi fel a kérdést Ily- lyés Gyula új könyvében. Sorra megidézi e „szakvizsgázott míveseket”, szóljanak az elmúlásról, a halálról, de egy sem akad, mely elmésebbnek és vigasztalóbbnak tűnne Epiktétosz híres mondásánál: „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz.” De az epiktétoszi mondás — lett légyen bár a legbölcsebb — mégsem elegendő: „logikánk befogadja, de testünk nem, az árnyékát sem, mert hisz e szép, éterien könnyű tánclépések közben ő maga a lehető legvaskosabban leszúratik.” Simone de Beau- voirt idézi Illyés: „A halál nem azért félelmes, mert fenyeget; azért - s az által -, hogy semmi.” És hozzáfűzi: „Nem az döbbent meg bennünket, hogy rossz érzéseink lesznek. Az. hogy semmi érzésünk nem lesz.” Azt hiszem, ezen a ponton közelíthetjük meg Illyés „esszé-regényének”, e szabálytalanul egymásba fűzött naplójegyzeteknek a titkát; azt, amitől érdekfeszítő, mai könyv lesz, ami mintegy életet lehel ebbe a minden szavával az elmúlásról elmélkedő írásba. S ez nem más, mint épp a „semmi érzésünk nem lesz” következetes vállalása. „Aki veszt, nyer” - idézi könyve végén a herakleitoszi dialektika alapgondolatát Sart- re-től, de idézhetné önmagától is, hisz legutóbbi kötete, a Fekete-fehér nem egy darabjában ott csillogott a „qui perd, gagne” paradoxonja. Illyés tehát nem akármilyen „kalandra” hívja olvasóját: ez a könyv nem akar vigaszt, receptet nyújtani az elmúlással szemben. Az író könnyed esszéstílusa mögött rendíthetetlen keménység húzódik: könyörtelenül szembenéz a minden elvesztésével. Ez a „kaland” — hangsúlyozzuk — csak látszatra könnyed, valójában önmarcangoló-tépelődő meditációt, önmagunkban való elmélyedést igényel, olyanfélét, amellyel a buddhista szerzetesek ostromolják a megérthetetlent. A lazán egymáshoz kapcsolódó feljegyzéseket, melyek Budán, Tihanyban, Párizsban születtek, sokszor kallódó papírlapokra íródtak — ahogy ezt valahol maga Illyés jegyzi fel —, ez a belső, „szerzetesi” fegyelem fogja egybe: a meditáció fegyelme. Az író mintha egyetlen mércét állítana maga elé, a hitelesség mércéjét; s rostáján minden kihullik, ami nem autentikus. így bontódik le, sőt foszlik szét ezekben az elmélkedésekben nem egy talán szilárdnak hitt tétel, szólam, beidegződés, közkeletű „vigasz”, s így bontakozik ki a bölcsesség e „jámbor skizofréniája”, mely nemes humorral aranyozza be a kötetet, mint a mindent tudó őszi nap fénye: aki valóságosan elfogadta a „semmi érzésünk nem lesz” vízióját, annak minden érzés - tegnap, ma, holnap - ajándék, nem remélt nyereség. íme néhány sor: „Igen, bohóca is vagyok ennen magamnak. Saját szent személyem mulattatója. Cirkuszi fokon. Nem, ez az ordenáré halál, ez csak ilyen szinten élvezi a szellemet.” Amivel lenyűgözi olvasóját, az a mű míves, gondozott, de mégis szinte elemi, mondhatnánk, őseredeti művészi egysége: nemcsak az érett bölcselő gondolatfüzér teszi „emelkedett humorizálássá” a Kháron ladikján-t s különbözteti meg az „alpári időtlenségtől”, hanem az érett író mondatfűzése is: a szavak egymáshoz simulása, egymásba kapaszkodása, finom kontraverziója; a humor belőlük, bennük, általuk születik meg. S ezért az illyési humor, úgy tűnik, nem is az övé (és lehetne-e valami jobban az övé?), hanem a Természet, a Világ, a Rend humora: a mindent átvilágító nagy paradoxonok humora. Illyés mondataiban mintha a szavak ismét igékké válnának, a szó eredeti, régi értelmében, minden ízükben szellemet, emberi bölcsességet hordozó, már-már valóban tökéletesre csiszolt formákká. A Kháron ladikján-í ezt teszi a modern magyar próza egyik legszebb, legértékesebb darabjává. (Szépirodalmi, 1969.) PÁLYI ANDRÁS 91
