Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Sarkady Sándor: Czinke Ferencről
egy isten háta mögötti falu vagy tanya, s mi indulunk, S2ívünkben a gyermekkor bűvöletével és zsigereinkben az évszázados cselédsors átörökített nyavalyáival, meghódítani, megváltani, újrafogalmazni a világot. A tarisznyában marsallbot helyett pásztorfaragás lapul s egy világváros kiállítótermében sem feledjük az útnak indító tanyát, amit alkalmasint Nagyrozván-Meszeské-nek hívnak: De innen hoztam, amit hoztam, Amit akartam és elértem S a zászlót, ami le-fölvillant Mindig csatában, tűzben, vérben. . . Megmutatom a lobogómat: Innen vittem és visszatértem, Gazdag volt, furcsa és buja, De itt van, elhoztam fehéren. A „hívott zászlót”, önmagunkat, életünk eredményét vissza kell hozni, mert csak itt, a helyünkön, a megélt és megismert valóság prései közt alkothatunk az egyetemesség, a maradandóság reményében. A magyarság világirodalmi rangjával kapcsolatban írja Illyés: ,,A világirodalomban sohasem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.” Nyilván igaz ez a megállapítás a képzőművészetek vonatkozásában is. - Az ilyen szellemiségű törekvés, amellett, hogy rokonszenvesen megnyerő, egyben tiszteletreméltó is, mert súlyos igazával a nehezebb ellenállás irányában tör a siker felé, s így győzelme is megszenvedettebb és hitelesebb. Czinke Ferenc népi ihletésű, modern grafikus. Mélyről és messziről indult; „harmados földdel birkózó” bodrogközi zsellérek nyolcadik gyermekeként született; 1926- ban. Rövidre fogott életrajza szerint Sárospatakon volt diák, a főiskolát Budapesten végezte el. NEKOSZ-mozgalom, falusi tanítóskodás következett, majd rajz- és művészettörténet-oktatás a salgótarjáni két gimnáziumban. Közben pedig - mint Tiszatáj- beli nyilatkozatában írja - „egy nagy bizonyosság, hogy soha nem tudtam és soha nem akartam a művészettel szakítani. Ez a gyötrelmes »igaz« perzselte hátam vagy búzavirágot nevettetett velem”. Lassan két évtizede lesz, hogy a múltjával és jövőjével inspiráló nógrádi tájon, Salgótarján városában otthonra lelt Czinke Ferenc: „E heves szívverésű, pubertáskorú, telepattanásosarcú város műtermet, a bányászok, tűzhelygyári munkások szeretetet adnak naponta, hogy repülni tudjak és merjek!” Számba véve pályája fontosabb állomásait, „a neki kiosztott föld jelzőkaróit”, mint a legfontosabbakat fölemlíthetjük az 1961-ben elnyert Derkovits-ösztöndíjat, a bekezdőben szóvá tett 1963-as római kiállítást, a San Vito di Romano-i, a lipcsei és a prágai díjakat, s a hazai elismerés jelei közül a tavaly elnyert Munkácsy-díjat, az idei tanácsköztársasági pályázat nagydíját, valamint első önálló budapesti bemutatkozását a Műcsarnok Kamaratermében. A hiányos felsorolás is elárulja, hogy sikerekben gazdag művészi pálya Czinke Ferencé. Nem a több korszakú, érdemben föl sem térképezett pálya keresztmetszetéül, inkább csak példaképpen - önkényesen - említek meg néhányat alkotásaiból. így például a Nógrád megyei pártbizottság székházát díszítő huszonnégy négyzetméteres mozaikját, amely a szűkebb család és az emberi „nagycsalád” fölemelő, megtartó erejét 77
