Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - EMLÉKEZÜNK - Káldi János: Sinka István 1897-1969
Sinka István 1897-1969 A magyar költészet hegyvonulatának az elején, valahol nagyon távol, hétszáz évnyi ■messzeségben fölemelkedik az Ómagyar Máriasiralom, az első fennmaradt magyar ■nyelvű költemény. Innen, e költeménytől indul a hosszú hegylánc, szinte égbe vesző csúcsokkal, Balassival, Zrínyivel, Csokonaival, Berzsenyivel, Vörftsnurtyval, Petőfivel, Arannyal, Adyval. Aztán jön, jön a hatalmas vonulat egyre közelébb, semmivel sem kisebb, szépséges, (hófödte magaslatokkal, Babitsosai, Juhász Gyulával, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, József Attilával, Radnótival. S végül itt áll egészen közel - előttünk - a roppant hegy-hömpölygésnek a vége, korunk költészete. A vonulatnak ez a része - a túlságos közelség miatt - nehezebben belátható, a viszonyítás egy csomó akadályba ütközik, el-elakad a szem, a fölmérő értelem. Az azonban kétségtelen, hogy éveink lírájának is vannak nagy magasságai, kiugró sziklacsúcsai, amelyekről csak bizonyos idő múlva, majd bizonyos távolságból tudjuk meg - végignézvén a hegyvonulat egészén hogy milyen magasra nyúlnak is föl tulajdonképpen. Számomra kétségtelen, hogy a közelmúltban - hetvenkét esztendős korában - elhunyt Sinka István lírája korunk költészetének magasba nyúló hegycsúcsa. Hogy milyen magas csúcs, azt még pontosan nem tudhatjuk, - hiszen műveinek teljes számbavételére ezután kerülhet sor -, de hogy fönségasen kiemelkedő magasság, az egészen bizonyos. 1897-ben született a régi Bihar megye balladákat rejtő és súgó földién, Nagyszalontán. Minden őse juhász és cseléd volt. Közülük indult el - mérhetetlen mélységből - magányosan, társtalanul, hogy „vádat” emeljen a grófok, urak, ispánok világa ellen, s messzire kiáltsa a bihari szegénység igazát. Rongyos fejedelem vagyok, fúvók a seregem után: ingott póroknak dalolok. - Zendülj. puszta, ébredj, halom, Bika szarvából a dudám, mert egyre nagyobb a fájd,alom. A hang, amelyen megszólalt, sótéten zengő, fájdalommal átitatott hang volt. Költői nyelve olyan sajátosságokat mutatott föl, amelyek félreismerhetetlenné tették költeményeit. Azt szoktuk mondogatni, hogy a költő akkor kezdődik, amikor megteremti a maga sajátos művészi-költői nyelvét, amikor ráismernék verseire. Sinka már a harmincas évék elején - költői pályája kezdetekor - a maga hangján énekelt. Csupa láng, harag, döbbenet, tetemrehívás volt éneke. Indulatának ereje, metaforáinak eredetisége páratlan. A kisemmizett cselédek, juhászok, rokonok, az ismeretlen dűlők, tanyák, patakok nevei jelentek meg alkotásaiban. Ájultan szikrázó, szikes tájak, kiégett rétek, holdfényben fuldokló majorok, sárga arcú, meggyötört emberek képe idé- ződött föl minduntalan verseinek olvasóiban. Féja Géza 1933-ban ezt írta költészetéről: „Sinka költői formátuma felett vitatkozhatunk, egyes verseit nagyra becsülhetjük, vagy kifogásokat támaszthatunk ellenük, de tagadhatatlan, hogy jelentkezése mindenképpen irodalomtörténetü méretű.” Ha Féja joggal írhatta le e szavakat harminchat évvel ezelőtt, méginkább joggal vélekedhetünk így ma, amikor a bizonyító kötetek előttünk vannak. Legérettebb, legfajsúlyosabb könyve az 1939-ben megjelent „Vád”. Ennek második kiadására is sor került 1940-ben. A második kiadásban azonban már hiába keressük az első kiadás jó néhány magvas, társadalmi mondanivalójú versét: Horthyék cenzúrája kiirtotta azokat. Ebben a könyvben található legtöbb a közismert, nagy Sin- ka-versekből. Ilyenek: az Anyám balladát táncol, az Örök kárvallott, a Nem tudják
