Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Tízezer lépés a város
- Hát nem irigylem a sorsát.- Nem ezért vagy azért, de elhiheti, sokszor tablettán élek. Otthon hiába teszik elém az ételt, nem kell. Sokszor elgondolkozom: ki tartja számon, hogy elkopunk, elvásunk ebben az örökkön őrlő malomban? Mert hiszen nem a munka teszi fáradttá az embert, hanem az ilyen ügyek. Pedig hát hiába „lottóznak”, nincs az a pénz, amiért beszennyezzem a kezemet.- Miért szüntették meg a kertészetet?- Kínos ügy, ha érdekli, elmondom.- Kíváncsi vagyok. Talán nem akadt kertész?- Dehogynem. A kertész mellé nem akadt senki. Odaküldtünk néhány embert, egy hétig, ha kibírták mellette. Az isten tudja, mi volt az oka. Talán a kertész. Ki tudja? A legtöbb bajt a piacolás okozta. A kertész maga vitte be az árut. Reggel két- három forintért adta a salátát, délben egyötvenért. Elszámoláskor nem lehetett ellenőrizni, mennyit adott drágábban. Mondtak ezt is, azt is. Én azt mondtam a kertésznek: nem tudok rád bizonyítani semmit. De nem lehetek biztos abban sem, hogy nem vettél el jogtalan pénzt. Adtunk melléje egy idős embert. Ö szedje a pénzt, a kertész áruljon. Akkor meg napokig azt hallottam: lesül a bőr a képéről, hogy őmellé „csendőrt” állítottam. Végül is az öreg szökött meg mellőle, inkább egész nap kaszál!- A 'kovácsműhelyben is ezt meg ezt hallottam.- Azt elhiszem. A János szeret beszélni. Nekünk is elsírta a panaszait, amit tudtunk, orvosoltunk. Csakhát ő is tud ám okos lenni. Kifogásolta például, hogy munkalapokkal látjuk el. Miért kell neki normában dolgozni? Azt mondtuk, jó, dolgozz órabérben. Erre kiokoskodta, hogy a patkolást továbbra is normában végzi, a többit órabérben. Mert a patkoláson jól lehet keresni! 13. (Ügy terveztem, hogy a hatodik napot a falu fiatal tanácstitkárával töltöm, aki majd számok, adatok tömkelegével kiegészíti jegyzeteimet. Nem így történt. A tanácsirodán beszélgettünk, amikor megállt a járási tanács gépkocsija a 'ház előtt. A szociálpolitikai osztályról érkeztek. A két asszony egymással versengve „intézkedett”. Majd ők gondoskodnak arról, hogy az a fenegyerek nem hetvenkedik tovább! Ha nem volt elég az elvonókúra, majd elrendelik a zárt intézetet. Tudtam, hogy ebből az „ügyből” nem maradhatok ki. A fülem nem akarta hinni, hogy létezik embernyi ember, aki kezet emel arra, akinek az életét, felcseperedését köszönheti. Nem akartam hinni, hogy ebben a szép faluban, tízezer lépésre a várostól annyira megcsúfolhatja magát az ember, hogy a gyermek megveri tulajdon anyját. Elmentem velük L-ékhez. Tiszta, rendezett udvaron át jutottunk az ugyancsak gondos, takaros konyhába. Falvédők a falon: „Gyere ülj kedves mellém, mielőtt még elmennél”, meg „Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet”. Fáradt arcú, tört szemű asszony fogadott bennünket. Bement valamiért a szobába, résnyire nyitva maradt az ajtó. A szentképek között egy szelíd arcú fiún akadt meg a tekintetem. „Ö az” - nyugtáztam magamban. S tényleg, róla készült a kép.)- Maguk írtak a járási tanácsra?- Sajnos, mi. A fiam az illető.- Itthon van?- Nincs. Hét is elmúlik, hogy nem jön felénk. De amikor hazajön, akkor tök49
