Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Tízezer lépés a város
- Verekedni szoktak-e?- Ugyan kérem. Tíz éve is van már annak, hogy verekedtek. Az sem volt igazi verekedés. Egy férfinak konyhakést szúrtak a halántékába. Tudja, milyen a krumplihámozó. Bádog a pengéje.- Itt szúrták meg a kocsmában?- Ha jól emlékszem, nem is itt. Nem hát! Ügy szaladt a templomkert felől. Valahol ott szúrták meg, de eljött a saját lábán, bejött a kocsmába, itt húzták ki a kést a halántékából.- S azóta nem is verekedtek?- Nem. Hát nem mondom, úgy néha összeszólakodnak. Egy-egy pofon is elcsattan. De bicska nem forgott itt már legalább tíz éve.- Csak férfiak járnak ide?- Jobbára.- Szokás-e még, hogy az asszonyok eljönnek a férjekért?- Hajaj! Itt is maradnak. Van itt olyan asszony, akivel nem állná a versenyt.- Hallom, hogy havonta száznyolcvanezret hoz a kocsma. Tudja, mennyi pénz az?- Sok. Én nem kapok semmit azért, hogy itt vagyok. Egy hadirokkant?! Mi az, amit én kapok?- Él itt a faluban egy ember. A régi világban sok gyereket nevelt. Vasárnaponként elküldte a legnagyobbat, hozzon három deci bort. Ezt itta meg minden vasárnap.- Ilyent én is tudok. Igaz, ami igaz, azelőtt is megitták a magukét az emberek. De hát csak igyák, ha telik neki! (Ha telik. Kinek nem telik? Megismerkedtem egy törzsvendéggel, az állami gazdaságban dolgozik. Állatokat gondoz, jól keres. Egy héten háromszor-négyszer jön el a kocsmába. Sört vagy bort iszik. Rövidet csak ritkán. Kérdeztem: szokott-e olvasni? Nevetett, mintha tréfálnék. Minek? Az állatokhoz? Üjságot nem járat. Ott a televízió. Esténként leül eléje, csak az a baj, ha iszik, elalszik a híradón . . . Neveket súgott a fülembe. Az igen, azok megisszák még a jövő hetet is.) 11. (Eltes parasztember, egy éve van még a nyugdíjig. A háborúban szilánk érte, ettől egy kicsit hajlott a dereka. Nyílt, egyenes ember. A hivatal nem másította meg: a hangja természetes maradt, nem ,,játssza” meg a „nagyot”, bár tisztában van azzal, hogy rajta sok múlik. . . Érzi, hogy a falu élén áll, ennek megfelelő komolysággal, felelősséggel fogja fel a dolgokat. Eg a faluért. Mindemellett tréfás, jó humorú férfi.) — Maga tényleg a harmadik házat építi?- Nem tud bosszantani, tényleg. Sőt elárulom, hogy rosszul tájékoztatták. Nekem nem három gyerekem van, hanem hat. A legkisebbiknek szombaton volt az esküvője. De már neki is van hajléka, s mi tagadás, őt is segítettem. Anyagiakban is, meg a két kezem által is. Baj?- Szerintem nem baj. Csakhogy az emberek beszélnek ezt is, azt is.- Jó, rendben van. De azt nem mondják el, hogy ezek a gyerekek már felnőttek, családosak és szerencsére olyanok mind, amilyennek neveltem őket. Nem restellik a munkát. Ha kell, hajnaltól estig dolgoznak, és tudják, hogy a célt csak akkor érik el, ha megtesznek érte mindent. Aki ma ilyen, és él a lehetőségekkel, könnyen építkezik.- De tudja, hogy’ van?- Tudom. Kilenc éve éppen az egyik fiam házánál serénykedtünk. Berobog egy kocsi a járás akkori vezetőivel. Jönnek, nézegetnek, baráti a szó, aztán végül is nem 47
