Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - Koncz István: Tűz (elbeszélés)

- Jó, nagyon jó! Az istenekre: nagyon jó! . . . - hahotázott vele együtt harmad- félszáz ember. De ez a nevetés, bár változatlanul harsány volt, most kissé nyugtalanul hullámzott, talán csak mert nem találták elég szellemesnek a bolond viccét, s csak tiszteletből kacagtak együtt a fenséggel.

A palotaparancsnok visszatért a helyére, a fuvolások most erősebbre fogták a muzsikát. A palotaparancsnok nyomban belekapcsolódott a társalgásba, felvette az elejtett fonalat.- Ugye, te mindig hazudsz? - kérdezte a bolondtól, közben egy pillantással en- gedelmet kért és kapott a császártól, hiszen udvariatlanságnak minősült akkor szólni, amikor még nem lehetett tudni, hogy a fenség vajon befejezettnek tekinti-e a társalgást a bolonddal - ugye, te mindig hazudsz?- Igenis uram - hajolt meg az -, mindig. Mindig.- Nagyon jó! - csapkodta térdét a császár - nagyon jó! Értitek? Tehát vagy akkor is hazudik, amikor azt állítja, hogy hazudik, vagy pedig. . . - Aztán Barbarus- hoz fordult:- Mondd, Barbarus, lehetségesnek tartod, amit a bolond mond?- Ö, császár ... - krákogta vörösen az idős katona - ó . . .- Nos halljuk: lehetségesnek tartod-e, hogy égjen a palotám? . . .

Barbarus kínlódva, segélykérőén pillogott jobbra-balra; valószínűleg fel sem fogta a kérdés értelmét, s kutyaszorítóban érezte magát, nem tudta, mit kell válaszolni. Szerencsére a császár figyelmét most az asztal végén ülő filozófuscsoport vonta magára. Élénk vitát kezdtek arról: vajon lehetséges-e, persze elméletileg, hogy a császár palotája kigyulladjon? A császári iskola legbölcsebb mestere azt állította, hogy a császári palota égése önellentmondás, vagyis képtelenség, ugyanis ha égni tudna, nem volna császári palota. A briliáns érvelés mellett - amelynek a császár figyelmet szentelt, s elismerését egy szemhéj-lecsukással is kifejezte - teljes érdektelenségbe fulladt egy vékonyhangú, száraz kis öreg rövid okfejtése, aki az előbb elhangzott fő érvet még azzal a - kétségkívül vérszegény és jelentéktelen - megállapítással is alá kívánta támasztani, hogy a császári palota anyaga márvány, vagyis nem éghető anyag, továbbá a márvány oly erős természetű anyag, hogy éghetetlen természetét kénytelen átvenni tőle a gyengébb faajtók és burkolatok anyaga, továbbá a brokáté, bársonyé, hermeliné és a selyemfüggönyöké is.

Az ellenzéket egy fiatal, fekete, magas, villogószemű - kétes származású, de rendkívül tehetséges - filozófus képviselte, aki már évek óta hasztalan vadászta (néha kockázatosán figyelemfelkeltő erőfeszítésekkel is) a császár kegyét. Most azt állította: igenis lehetséges, hogy a palota ég. Bizonyos keleti szent könyvek ismernek oly történeteket, hogy az istenek tüzet bocsájtottak le, s tűzben ragadták magukhoz azt, aki méltó az ő örök társaságukra, aki maga is isten . . .

De a császárnak ezúttal sem volt ínyére e merész, meghökkentő, raffináltan hízelgő érvelés.

A szolgák újabb s erősebb borokat hoztak. Kipirosodtak az arcok, kezdett elviselhetetlenné válni a hőség, amely a tüzelő, felhevült testektől keletkezett a palotában. Izzadtságszag terjengett a levegőben. A palotaparancsnok kandellábereket állíttatott fel, s tömjént szóratott a parázsra: a császár kedvelte ezt az illatot. A fuvolások már egész hangosan játszottak; a távolabb állók már semmit sem hallottak a beszélgetésből, amely a császári asztal körül folyt. Néhányan, mintha megunták volna a mulatságot, a kijáratok felé szivárogtak, hogy mihelyt a fenség kivonul, azonnal távozhassanak. A palotaparancsnok fáradhatatlan volt, mindenkihez - a szenátorokhoz, tisztekhez, művészekhez és írókhoz, akiket csak ismert - volt egy jó szava. A fáradtakat igyekezett visszaterelni a kijárattól, pillantásával kormányozta a felszolgálók seregét. Egy páncél5