Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Morvay Gyula: Gyereklevél (elbeszélés)
kezében a kerekes horgászbotot tartotta, néha felemelte, a hegyét, a végét nézegette. „Meglátja, észreveszi, megismer engemet”, gondolta. „Lássuk csak, még mit is írt?”. Leült a padra, nem látta a nyaralókat, nem hallotta a gy erekhangokat, de ha az az egy hang szólt volna, a kisfiáé, azt észrevette volna. „Ez a harmadik levél hozzád, apuka; és ha nem jössz haza, és ha te engem akkor keresni fogsz, már nem találsz meg, mivel nem tudom, hol leszek.” Akit nem az anya nevel, azt az élet neveli. Bejött a vonat, belihegett a másik is, a harmadik is; ez fáradhatott el legjobban: csak állt, kerékéi csak lapultak a síneken, oldala zihált, teste olajat izzadt, ami a már amúgy is olajos kavicsokra potyogott. Az óra alatt sétált, felemelt fejjel nézegetett: hol lehet Jerzsi?, akinek „megígérte”, hogy elviszi a Nagy Tavakra halászni. Itt éltek a nagy vizeiknél, de Jerzsi még nem halászott; rá várt; a kerekes horgászbotra, amelyet a Warmyanka mellett vetnek majd be a tóba. Minden szembejövőt, minden sétálót, álldogálót, sietőt, minden kisfiút, kisebbeket is, nagyobbakat is, megnézett — ez lenne Jerzsi? Ez sem az, ez sem. „Időre jöttem, hol van hát a kisfiam?”. Telefonhívásra a fából épült turistaszállóba jött a hivatalos ember, és annyit mondott, hogy a nagymama meghalt, Jerzsi meg — Jerzsi meg nincs; nem tudják, hol van. Igen, kerestették. „Sajnos, sok ilyen esetünk van, kérem, hogy az apa, meg az anya otthagyja kicsinyét. . . tetszik tudni”. A férfi ezalatt zsebében a három levelet gyűrögette, és oda se figyelt a hivatalos emberre, aki megkérdezte: „Nagyon kellemes, kérem, itt nálunk, ugyebár? Ez az erdő is, ez a gyönyörű erdő; az ablakból el lehet érni; és sötét, és gyantaszagú, gombája, málnája, epre is van. Soká tetszenek maradni? Kérem, Piszben cirkusz van, nemsokára idejönnek, Ruciane-Nidaba, innen felmennek Mikolajkiba, onnan pedig Gizsickoba. Azt tetszik kérdezni, kapható-e jobbféle horgászbot? A, dehogy kapható! Még százannyit is megvennének az apák fiaiknak. Igen, kérem, még folyik a keresés kedves ismerőse, pardon, kisfia után. Igen, értesítjük, feltétlenül értesítjük. Igen — Párizs, igen Rue de la Paix. Kérem, kérem; készséggel értesítjük — ha meglesz a fiúcska. Ha megkerül, de sajnos, hiszen tetszik tudni, hogyan van ez, mostanában sok apa képes elhagyni kisfiát; még az anya is képes. Nekem már a szívem akart megszakadni, de ez a feladatom. Milyen leveleket kapunk! — Beszéljünk másról, kérem! Párizsról, a fény városáról. . .” A férfi kinyúlt az ablakon, kezével elérte az erdőt, sokáig tartotta a fenyőágat, mintha horgászbot lett volna; a szél hullámosán, bábosán csapkodta a patyolatfehér függönyöket; a kertek alatt a Nagy Tavak vizén nyugtalanul himbálódzó Warmyanka hajó kürtje panaszosain, elnyúlva szólt. 26
