Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Fekete István: Számvetés (elbeszélés)
Akkor is láttam és ma is látom, amint anyám tartja a lámpát, magasra, ide-oda világítva a külső folyosó falára, illetve a szögön lógó nyálra, amit Pista bátyám vetkőztet nagy szakértelemmel. Én nagyanyám kezét fogom és bevallom, semmi sajnálkozás nincs bennem a nyúl halálát illetően, hiszen a bunda oly tüneményes gyorsasággal jött le tulajdonosáról, hogy az nem is fájhatott. . . Nagybátyám kése borotvaéles volt és családunkban — nem is tudom, miért — szinte hagyományos volt a késtisztelet. A zsebkésnek, vadászkésnek, kertikésnek mindig ragyogó tisztának és élesnek kellett lennie. Ha nem ilyen volt, az nem volt kés, csak bugyii, békanyúzó vagy kusztora. Ezt a késszeretetet és tiszteletet én is örököltem, bár kisebb mértékben, és megvan a véleményem arról a vadászról, aki rozsdás, piszkos, lötyögő ,,.kusz torát” vesz elő ebédnél és belevág ezzel a mocskos szerszámmal a Kenyérbe. Hogy ekkor hány éves lehettem, megint csak nem tudom, de azt később is mindig éreztem — amikor a vadászat és az ölés fogalmát tisztán szétválasztottam —, hogy a szépen lőtt vad alig érez több fájdalmat, mint a nyúl, amikor már szögre akasztják. Pedig a csirkék ölesét nem tudtam nézni, disznóöléskor a vánkos alá dugtam a fejem, és a vágóhídra sohsem voltam kiváncsi. A magam szúrt, ütött vagy vágott fájdalmaival pedig alig, vagy semmit sem törődtem. És — természetesen — egészen más nyúl volt a húsvéti nyúl is, amely körül tavasz volt, ibolya és a tavaszi kertek zsendülő, földszagú virágillatai; és mindezeknek nem is volt semmi köze a szögre akasztott nyálhoz, amelyet Pista bátyám percek alatt vetkőztetett le. A karácsony táján lőtt nyúl vadnyúl volt, a húsvéti pedig kedves háziállatféle. Ügy érzem mindig, hogy ezek az emlékek kibontakozó értelmem első emlékei, egy kicsit mindig tudatalattiak voltak, álomszerűek és összefüggéstelenek, mert húsvét után mindjárt nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem, valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az őszszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei alom meleg, nyári illatával. Most visszagondolva ezekre az estékre, bizony alig lehettem több háromnégy évesnél, hiszen idősebb gyereket már nem szoktak ölbe venni, és nem is emlékezhetnék nagyanyám vértelen fehér kezére, kinyújtott mutatóujjára, amint a sötétbe mutatva kíséri a kis tücskök őszi muzsikáját. — Hallod kisfiam? Krii-krii. . . ezt mondja az őszibogár. Krii krii... bizony ősz van, azt mondja. Hatvannyolcszor szólalt meg azóta az őszibogár és valahányszor megszólal : ott fekszem mindig nagyanyám ölében, látom fehér arcát, és hallom hangját, amely mindig együtt szólt az elmúlt esztendők esetten múló, avarszagú emlékeivel: krii. . . krii. . . Aztán megszólalt a harang — a templom közel volt hozzánk —, s ilyenkor a kis muzsikusok mintha elhallgattak volna. Nagyanyám összekulcsolt két kezébe fogja kezeimet s a harangszó ringatását már csak álmomban hallom és elmúlóban. . . Hyan homályos, nagyon távoli emlék még egy kis cinke — most már tudom: kékcinke volt — és az a napsugaras, őszi délelőtt, amikor a vadszőlő piros levelei közül kibújt egy kéktollú kis madár, egészen közel az arcomhoz 17
