Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
lu hegyeit, a maga búza érlelő, nyári lassúságával, a tornyon a galambok úgy húzódtak a bádogcsúcson, követve az árnyékot. Hogy mindig benne maradjanak. Óránként ha léptek kettőt. De olykor el is röppentek. Gyura Mihály rossz szeme valahol ott járt most fönt. És úgy érezte, hogy elmúlott délután egy óra. És semmit nem tévedett. A vároháza toronyórája egyet mutatott. A bencésék templomtornyában egyet fcondult a harang. Gyura lecsapkodta a port nadrágja elejéről. Aztán ment az első kocsira. Azon tűnődött, hogy még az emberek mellett néhány cementes zsák is elférne hazáig. Kellene ,a cement, a villanydaráló elmozdul, hogyha nem öntik betonba rendesen. És a kajla fahíd helyett is betonhíd kell a gépek alá. És hátraszólt Czakó Mátyásnak, hogy volna-e hely a kocsikon. Az bólintott, de, amikor az elnök megmondta neki, hogy mit akar, azt felelte: Rábadabason kellene felrakni. Az közelebb van Maroalszentvendelhez. És ott talán betonöntőket is lehetne fogadni. Az apró Szeder András megragadta a tétovázó, öreg Vigh István, karját. Nem, nem a hintára, mondta neki. Maga ült azion már eleget. És fölnyomta az egyik, meglehetősen zsúfolt szekérre. Az öregember nem értette és köszönte szépen a felsegítést. — Akkor indulhatunk? — Indulhatunk. — Akkor Rábadabason dobunk föl cementet — mondta Gyura Mihály. — Jól van. — Majd olyat dohunk föl, ami jól köt. Gyie! Az elnök hátranézett, a furcsa kocsisor megindult Marcalszentvendel felé. Aztán eszébe jutott, hogy a Dömsödi-ház végének átépítéséhez is kell cement. És meg kell festetni a Paraszt Testvériség tábláját a ház elejére, az ablakok fölé. Valaki mondta, hogy megfesteti. Csak ne valami otrombaságot firkáljanak rá. Némelyik mester a temetői sírkövekre is olyan otromba betűket vés, hogy alig lehet elolvasni. Gyie! Legjobb lenne már otthon lenni. Azt hiszem, mondta Szeder Andrásnak, túlságosan sok időnkbe tellett ez az út. Annyi a dolgunk otthon! Az apró ember Gyurára nézett, aztán meg a leghátul vontatott hintóra. Csak nem azt akarja mondani Gyura, hogy sietve külön hazahajt? És hogy talán a hintón ő nyargalna el?! Csak nem kellene a hintó, Gyura, kérdezte, csak nem? Az elnök a fejét rázta. Nem. Mit szólnának az emberek. És hátul üresen haladt a hintó mögöttük. A nehézvasalású szekerek megrakva emberekkel, lószerszámokkal. Egy veréb állt hátul a hintón csupán. Gyie! Aztán, újra hátranéztek, s akkor valaki kapaszkodott föl rá. A furcsán kacsázó, gyűrött nyakkendős, szivaros kis ember. Két zsák lószőrt dobott már a hintóra. Ahogy kapaszkodott fölfelé, lebegett kopott, fekete kabátja hátulja. Az elnök bajuszán elnéző mosoly suhant át. Aztán amaz emberek is nézték a kapaszkodó, kis embert. És kacagni kezdtek rajta. Micsoda utas! Ügy néz ki a hintón, mint az öszvér frakkban, hehehe. . .! Héhehehe. . .! Heeaheheheeee! . . . Aztán Szeder András fölemelte az ostort, s le akart ugrani az első kocsiról, hogy szemközt csapkodja a furcsa embert. De az elnök megfogta, s visszahúzta. — Ne menj, András! Hagyd! — kiáltott rá Czákó Mátyás. — Miért?! :— Előbb a Gyura számoljon, nem csapott-e be bennünket! — Nem — mondta Gyura. — Gyie! 13
