Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
küzdelemben találja meg esélyeit, a visszavonulásban a maga terepét. A szkepszis erősödik fel az Ismeretlen költő versé ben is, amely kételkedésről vall, a küzdelmek hiábavalóságáról beszél: Hallom a lármás indulókat, seregek készülnek rohamra s szólítanak. Kit hívnak? Én már nem ismerek többé magamra. Ember kell, tudom, a világnak, s egy vállal is könnyül a terhe. De már ezt mondd az idegennek, aki a nevemet viselte. Ez a szkepszis azonban inkább állásfoglalás és ítélkezés, mintsem válság: Benjámin a történelem kudarcaira, felesleges erőpróbáira, a hangoskodás és a színpadias cselekvés ijesztő példáira gondol. S nem a vergődés mélyéről, hanem a múló fontoskodások fölé magasló bölcsesség szintjéről hallatja szavát. Szkepszise a Marx által „aszketikusnak” nevezett magatartásformát közelíti meg. Az új versek másik rétege éppoly biztonságot és öntudatot sugároz, mint az iméntiek, csakhogy erejüket nem a szkeptikus életfilozófiától, hanem a cselekvés és az elkötelezettség etikájától nyerik. A farkasok nevelte fiú, a Tűz a négernegyedben, a Kapások és más versek a történelem értelméről, a cselekvés hivatásáról és a forradalom méltóságáról vallanak. A Tengerek fogságában című nagyobb szerkezetben pedig mintegy együtt jelentkeznek az új szerep dialektikusnak tetsző, valójában azonban szerves egységbe épülő elemei: a bölcs szkepszis, a lázadás és az új feladatok elé feszülő hivatástudat. A toronyőr, a matróz és a hajósinas alakjában ezek a magatartásformák szerveződnek egyetlen költői életrendbe. S a költő, akinek számára az emberiség üdvére végzett munka „sors, nem foglalkozás”, végül is egy újabb nagyszabású vallomásban, szintétikus szerkezetben tesz hitet a forradalmár élethivatása mellett. Nyílt szó, födetlen arc című költeményére gondolunk, amely ismét az ars poeticák eszményeket megfogalmazó és élettervet író zengésével foglalja össze Benjámin László világképét és önszemléletét. „Kinőttük a mások bűnét s a magunkét, kihevertük az istennélküli mítoszt, / nem megváltani, nem megalázni — megérteni, megtartani kívánjuk a világot. / A forradalom vagyunk és Európa vagyunk, / s a forradalom: a rend, a forradalom: a világosság, a forradalom: a szellem, / és Európa: a rend, Európa: a világosság, Európa: a szellem” — írja. S tovább: „Ezért a forradalomért, ezért az Európáért, ezért a világért — / ezért voltunk, ezért vagyunk s ezért leszünk, ha leszünk, túl az öregség küszöbén is, / hiszünk a múltak után is, az új veszedelmek közt is az emberi jóakaratban, / okosabban és szelídebben és fanyarabbul, mint egykor hittünk.” A kételyek ellenére is élő hit és a hitet a valóságos méretek között tartó kételkedés építi meg tehát Benjámin László költői szerepét. E szerepben nyerte vissza emberi integritását, s a személyiség szuverén érvényesítése révén magasabbra került. Magasabbról és biztonságosabb szintről tekinthette át a történelem mozgását, a változó idő eseményeit. „Magasból nézem és messziről / ezt az életet, ezt a történetet” — hirdeti Magasból című versében. Magasból szemléli 103
