Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
A Vérző zászlók alatt azért lehet jelentős vers, Benjámin költői eredményeinek foglalata, mert a magatartás valamennyi elemét fel tudta sorakoztatni; mert a költő benne fogalmazta meg azt a szintézist, amelyet egyéniségének és sorsának ellentéteiből formált. A csatlakozás és a bírálat, a helytállás és a kiábrándulás közegén túl egy magasabb szintre tudta magát küzdeni. Vallomás, önbírálat és tanúság együtt van e sorokban, mint Benjámin mondja: Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a perben, hol az ítélet joga nem az enyém — de az enyém ez az élet, újra ezt kezdeném. A kép, amit önmagáról ad, a különböző érzelem- és magatartás-síkok váltakozásának és egységének szimbóluma. Szintézis, amely nemcsak intellektuális eredményt, hanem művészi nyereséget is hoz: a különböző síkok feszültsége, egymásba játszása, találkozása és szétválása különös kifejező erővel tölti meg a verset. A „vádlott”, az „ügyész” és a „tanú”: maga a költő. A „bíró” azonban alighanem a jövő, a történelem, amelyhez Benjáminnak ismét bizalma van. S e bizalom izmokat mozgató, kedvet emelő lázában készít új élettervet, lát hozzá új feladataihoz. „Világnyi munka gyűlik itt benn — írja Negyvennyolc című versében —, / és én nem mondtam ki mindent —/ még mindig nem mondtam ki semmit, / kínok közt csak készültem eddig, / hogy a világot megteremtsem.” A Vérző zászlók után írott versek az imént felrajzolt tervet teljesítik. Üj korszakot hoznak; bennük dolgozza ki Benjámin részletesebben a megszerzett szintézis elemeit. Költői magatartása bonyolultabb lesz, a vállalt szerep a személyiség valamennyi tulajdonságát egyesíti, a szkepszis és a hűség, az elzárkózás és az elkötelezettség vitáiból épít teljesebb és hitelesebb életrendet s költői egyéniséget. Ám akár a szkeptikusabb világszemlélet, akár az elkötelezettséget vállaló életérzés kerül fölénybe, mindenképpen a számvetés, az életösszefoglalás igénye hozza mozgásba az ihletet. Benjámin saját sorsát, múltját és személyiségét helyezi mérlegre, s mindazt felmutatja belőlük, ami a kor embere számára tanulság, eligazító sugallat lehet. A versek egyik rétege tehát a történelem ármányaival szemben óvatossá váló ember életérzését szólaltatja meg. Ilyen a Nem adhatsz többet, amely a költő-elődök — Csokonai, Kölcsey, Arany, József Attila — sorsában mutat rá a nemzet hibás közéleti reflexeivel összeütközésbe kerülő egyéniség tragikus bukásának, magányba szorulásának lehetőségére. Benjámin dacosan vállalja a jobbak függetlenségét, akár magányos sorsát: Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek, ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet. Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat, bátran — de hogyha félsz, hát félve — légy tenmagad. Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak? Amit majd a halálnak — többet nekik sem adhatsz. — írja kihívólag, szembeszállva az értetlenség és az előítélet erőivel. A Vanita- tum vanitas hasonló szenvedélyességgel vall arról, hogy a költő a magányos 102
