Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
megbűvölték a hatalmas távlatok, magával ragadta az újrakezdés lendületes irama. A szenvedélyes vallomás hitelével fogalmazza meg ezeknek az éveknek költői ars poeticáját: S hogy mindazt, amihez közöm van dédelgessem, védjem, javítsam: ez már gondom, jogom. Szemem előtt a teljes élet, saját egem borul fölém: egy ország a birtokom! Mi dolgom? ... Mint csepp a folyamba, olvadok hömpölygő koromba, végzem, amit kimért, szolgálva magamat — s az ország, a nép, az emberiség harcát az örök életért! — az Örökké élni sorai ezek; egy romantikus, de feltétlenül őszintén átélt lelkesedés vallomásai. Lendületesek az ekkoriban írt versek, mégis igazuk lehet azoknak, akik kissé vérteleneknek, túlságosan is ódái szárnyalásúaknak látták őket. Benjámin a távlatok és a nagy összefüggések felé fordult, s kis híján elveszítette kapcsolatát a köznapok konkrétabb élményeivel. „Odalenn elhomályosult, / majd eltűnt végképp, ami rossz volt” — írta a Tavasz Magyarországon soraiban, mintegy madártávlatból tekintve szét az ország élete felett. Valóban úgy látta az ország életét: „mint a pilóták, / ha a felhők közül lenéznek” — a valóság elveszítette igazi arányait, s madártávlatból akkor még talán nem is lehetett felfedezni az elhatalmasodó gondokat. A valódi arányokat mégsem tévesztette Benjámin szem elől. Őket próbálta visszaszerezni, újrarajzolni azokban a versekben, melyek az idillt, a hétköznapokat festették meg a líra eszközeivel. A Családi kör, a Hajnali karének és a Családi képeskönyv a családi élet meleg, mégis realisztikusan felrakott színei révén váltak új líránk népszerű darabjaivá. A Levél Tolnára pedig az ifjúkori munkás-közösség biztonságot adó, megtartó erejét kereste fel. E versek, főként az utóbbi, szólaltatta meg Benjámin nosztalgiáját, amely a hatalmas távlatoktól és a személyi hatalom érdekeit szolgáló politikától egyre inkább az egyszerű emberek köznapi gondjaihoz és örömeihez vonzotta. „Hozzátok vágyom vissza, egyre jobban, / selyemszövők, / nyomdászok, vasmunkások és — no persze / bortermelők” — írta az otthon-keresés újabb szakaszát sejtetőn. „És a szavakból sem kell más, csupán az / őszinte szó: / incselkedő, haragvó, megbecsülő, / vitatkozó. / S a csöndes emberség, a részrehajló / őszinte hit, / amelynek nem kell cintányér, se nagydob — / szótlan segít” — vallotta, ha csendesen is, de protestálva a kor közéleti erkölcsei ellen. E néhány versben tehát a korral való szembekerülés szólama csendül fel ismét: a költő elégedetlen, visszavágyódik az emberség és az erkölcs tiszta, népi forrásaihoz. Egyszersmind ezekben a verseiben vall azokról az eszményeiről és elkötelezettségeiről, melyeket később is — akár válságaiban, akár manapság — őszintén vállalhatott. 94
