Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
A magam életét éneklem, a magamét — s egyben mindenkiét. A szegények fájdalmát panaszlom, de érzem a szegények erejét. A Szegedi út soraiban pedig könnyes szemekkel, őszinte megindultsággal kínálja fel a munkásságnak saját életét, tehetségét és erejét: Végy magadhoz! — és a világ ha kérdi: ne csak én valljam, hogy fiad vagyok; az idő int, hogy másról is beszéljek — mögöttem is légy, ne csak itt belül, hogy tudjak szólni és áldozni érted panasz nélkül, bátran, könnytelenül. Hogy életem egy tisztább nemzedék lépcsőjeként sírás nélkül kibírjam: te ölelj magadhoz, hogy maradék könnyeimet váltadon még kisírjam. A Veres Péter által megkívánt azonosulás ezekben a versekben tehát megtörtént: Benjámin László a munkásosztály mellé szegődött, a szegények költőjének • : er epét vállalta el. A csatlakozás gesztusa ugyanakkor a költői személyiség természetéről is árulkodik. Benjámin nem tartozik a függetlenek vagy a vezér- ségre termettek közé, egyéniségének alapvető tulajdonsága a csatlakozás. Védelemre és befogadó közösségre van szüksége, magában állva reménytelen marad, nem tud mit kezdeni erőivel. Esendő és védelmet kereső: boldogan fut egy hatalmas népi közösség ölelésébe, boldogan kínálja fel magát a munkásságnak, bizalommal tekint azokra, akikkel parolázni akar. Ezért érez fokozott fájdalmat visszhangtalanul maradt vallomásai miatt. Kezét ugyanis nem szorították baráti kezek, néhány személyes hive kivételével senki sem fogadta el a felajánlott életet, versei ismeretlenek maradtak a munkásság széles rétegei előtt. A háborús évek szorításában, a propaganda hazug szólamai között a jövőért folyó küzdelem nem lehetett olyan általános, mint ahogy a költő szerette volna; Benjámin vallomásaira és sürgetéseire nem feleltek a közösség tettei. Ezért hangzik fel az Egy nemzedék keserű panasza: „Ki volt kíváncsi rám? Ki hallgatott meg? / Ki állt mögém, súlyt adni érveimnek?... népem árult el engem!” Benjámin panaszkodik és vádakra fakad, megdöbbenve tapasztalja a háborúba tántorgó ország fásult közönyét. „Hatalmas nemzetek közt / szólunk itt magyarul, könnyes és közönyös nép / viskóit ostromolva” — hangzik fel a visszhangtalanság miatt érzett fájdalom az Óda a fiatal költőkhöz soraiban. Benjámin nem talál otthonra és oltalomra, de ez a fájdalmas bizonyság hívja elő egyéniségének másik alapvető tulajdonságát: a magányos helytállás konok fegyelmét. Az előbb a csatlakozás vágyáról beszéltünk, ám Benjámin alkotó személyiségét csak akkor értjük meg igazán, ha a csatlakozás, az oltalomkeresés igénye mellett észrevesszük az ellenállás képességét, a küzdelem akár kilátástalan vállalásának erkölcsét is. Ugyanaz az ember fut, sőt menekül a befogadó közösség ölelésébe, valami oltalom alá, s lép ki egyedül a viharba a lelkiismeret dacos partizánjaként. Ha korábban esendőnek mutatkozott, most konok és határozott. A közöny és a veszély láttán sem esik kétségbe, inkább egyedül vállalja a harcot. A betűöntők diadalában és a Vázlatok a dicsőséghez soraiban 91
