Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Pósfai H. János: Anna néni (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Anna néni MOTTÖ: Az emberek szeretik egymást. . . Odakint harsány szél nyargalt, összekuszálta a fák fagyos ágbogait. Száz lábon dörgött át a padláson, megroppantak a tartógerendák. Az öreg asszony ölébe ejtett kezekkel, gubbasztva ült a kisszéken. Hallgatta a kémény danáját. Előbb egymásba rakta aszott két kezét, majd csikorgó mozdulatokkal megdörzsölte. Harapós lángok piros fullánkja szisszent a padlóra az öregasszony lába elé. Ketten ültek az ódon szobában. A lány háttal az öregasszonynak az ablak előtt, az öregasszony a kályha ajtajában. Hosszú idő óta nem szóltak egymáshoz, mintha nem is élő, eleven emberek lettek volna, hanem a kopottas szoba ugyanolyan tartozékai, mint a régimódi sublód, a faragott ágy, vagy a barnuló szentképek a falon. Régiségek. Egyetlen új holmin akadt meg a tekintet, egy első kiadású Kékes televízión, de az is hunyt szemmel hunyorgott a félhomályban. A lány megmozdult, de lehet, hogy csak könnyű borzongás futott át rajta. Féltéssel gondolt a férfira, akiről tudta, hogy ma eljön. Szembe fordul a széllel, megbirkózik a viharral, s tajtékos-csatakosan belép a szobába, ahol egymásra lelnek újra. Az öregasszony is a férfira gondolt, s titkon remélte, hogy a férfi gyáva, nem mer elindulni a viharban, otthon marad. Bárcsak úgy lenne, csak visszariasztaná a harapós hideg. Ezt kívánta, pedig vonzódott Andrishoz. Azelőtt is jártak legények Irénhez, de őket nem szerette úgy. Pedig Andrással sem nagyon váltott két szót, nem is ismeri, hiszen, amikor idejön, ő kiköltözik a konyhába. Agysejtjeibe idegződött már, izmai önkéntelenül engedelmeskednek, mint egy kemény parancsnak. Egyszer még régebben véletlenül rájuk nyitotta az ajtót, amikor éppen nem lett volna szabad . . . Akkor egy életre megfogadta, hogy soha többé nem kíváncsiskodik, nem lépi át a küszöböt, addig, amíg a férfi a szobában van Irénnel. Motyogó hangra nyitotta száját: — Ma is eljön Andris? A lány nem felelt semmit, mintha nem is hallotta volna a kérdést. — Olyan hideg van, hogy lefagynak a verebek. Irén erre sem szólt, gondolataiba mélyedve ült az ablaknál, csak a körvonalai látszottak a félhomályban. — Jó volna, ha ma nem jönne el — motyogta az öregasszony fohászkodom De Andris iránt nem érzett ellenszenvet. Attól félt csupán, hogy itt kell hagynia ezt a duruzsoló meleget, ezt a jó hangulatot. Irén talán nem is hallotta, amit mondott, az öregasszony mégis megbánta, hogy szólt. Attól félt, megneheztel érte a lány. Hallgattak, csak a szél zúgott. Kísérteties hangok folytak egymásba. — Hogy visít — buggyant ki belőle újból a tétova hang, amint egy ke34
