Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Írók, színészek, dilettánsok

vet, melyből Tolnai Lajos maradandóság- ra ítélt arca néz ránk. Mikszáth Kálmán egy dolgozatában szórakozottságból tíz évvel korábbra teszi Tolnai Lajos halálát, mint az a valóságban (1902) elkövetkezett. Tolnai Lajos infernális élete disz- szertációk és Móricz Zsigmond érdeklődésének is tárgya volt; „ez az izgatott ember, megrázó, sorsidéző tehetség”, Maros- vásárhely papja, akiről azt is feljegyezték, hogy az istentiszteletre revolverrel járt. „Asztmásán írt, hamar kifulladt” — írja Illés Endre. Miért érezzük megrendítő sorsát mégis fölemelőnek? Mert bátor volt és rendületlen, szinte teljes életében pártfogók, barátok híjával. „Mi értelme volt Tolnai Lajos életének és erőfeszítésének? Igazságot éppúgy nem osztottak neki, mint ahogyan regényeiben ő sem jutalmazta meg a becsületeseket és hűségeseket... Nem bízott az utókorban. És három évvel halála után úgy érezték, hogy egy másik században élt.’’ Illés Endre — az idézetekből talán kitetszik — a szépíró és a kritikus eszköztárával és indulatával emeli reflektorfénybe és monumentálissá azt a sorsot, aki Az urak, a Báróné ténsasszony, A nyomorék, Az oszlopbáró stb. botrányokat hömpölyögtető regényírója.

„Léon. Tehetséges, rokonszenves fiatalember ... Idegeiben őrzi a kudarctól rettegő, öntudatlan irtózást. Inkább letagadja képességeit, semhogy elbukjon velük. Viszont megmarad benne magasabbrendű- ségének emléke: gőggel, fölénnyel, megvetéssel rekeszti ki magát a tülekedésből, könyöklésekből. Egyre sebzettebb, érzékenyebb és magányosabb. Művész, aki nem alkotásaival, de alkotásai elől vonult az elefántcsont-toronyba” — mondja az Agglegények egyik regényhőséről és tudjuk, hogy a legjellemzőbbet mondja róla a harmincas években keletkezett Mon- therlant-esszében; kiegészíthette volna a sokak szerint ma legnagyobb élő francia regény- és drámaíró portréját.

Ambrus Zoltán „mértéke nem használható; de magatartása a legnemesebb példa. Nem a kritikus — az író példája . .. Hitte, hogy soha nem lehet méltatlan szenvedély az érzelemre, a világosságra esküdni. S ha van igazolása a „nyugati oltás”-nak, Ambrus Zoltán élete és írása az”.

Tersánszkyról például bebizonyítja, hogy alapélménye nem a Kakuk Marci megejtő világa, ez a tündérséggé bűvölt tragikomédia, hanem a „rendesen tisztálkodó társadalom” — Illés Endre is idézőjelbe teszi. „Ezt a fojtó, levegőtlen, üvegezett kalickát, ezt a toliakkal és ürülékkel bélelt, langyos madárparadicsomot,

ízét, szagát, záptojás-bűzét: ezt ismeri csak igazán Tersánszky!”

Bartók hatszáz magánleveléről szólván joggal aggódik: kit nem undorítanak az utókornak címzett levelek? Valóban kényes műfaj a levél, olyiknak még penet- ráns bűze is van. „Csak viszolyogva tudok gondolni arra a tizenegy Ady-levélre, melyet R. B. nyomtatott ki az Ady—Léda viszony első heteiből: a budapesti Continental szálló titkairól, Ady és egy nagyváradi üzletember, bizonyos R. szerelmi vetélkedéséről..

Igaza van. A magánlevél kulcslyuk.

Bartók nem riszálta, igazította magát: „... egész élete csupa dolgozószobából állt”. Aki a Bartókot idéző tanulmányokat, az Bartók leveleit is olvasni és zenéjét megismerni akarja majd.

E sorok írójának Halász Gábor a kritikai eszményképe. Illés Endre A kristályszoba lakójaként ábrázolja. Nemzedékem tagjai közül kevesen ismerhették személyesen. Nekünk már csak a szoborrá merevült halhatatlan jutott; néhány visszaemlékezés, (gyakran a műfaj természetéből adódó érzelmes közhelyek) és két válogatott kötete; ami ezekből hiányzott, megleltük a Magyar Szemle és a Napkelet évfolyamaiban. Nem ismerhettük a fiatal, kicsit izgága, szélsőséges indulatú, gőgösen kihívó „megrészegült Cyranot, aki szerette a mutatványos népszerűtlenséget és szívesen belevetette magát a nagy kavarodásokba”. Illés Endre ezt a Halász Gábort emeli ki a filológia temetőjéből.

Camus-t „két évvel a Nobel-díj után az irigyek már nem támadják, sebzőbb taktikát választottak: elhallgatják. A Bu- kás-t olyan csend veszi körül, mintha valóban megbukott volna”. Illés Endre ismert és sikeres színpadi szerző is, nem véletlen, ha Camus első és legjelentősebb drámáját másként értékeli, mint az a kritikus, aki a színpadot csak a nézőtérről szemléli. Illés Endre is önmagáról vall, amikor Camus-ről: „Szerette a színházat, tehát ugyanolyan fontosat bízott a színpadra, mint a regényeire: a boldogtalanság ábrázolását, elszakíthatatlanul a boldogság vágyától”: és idézi Camus nyilatkozatait a boldogság természetéről: „Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin sem segíthet.”

Ha valaki önmagáról beszél, közlendője csak akkor érdekes, ha vallomás-értékű. Illés Endre aggályosán kerüli a „beleszólás” kockázatát, nemcsak kommentál, mint Halász Gábor (vagy ritkán Rónay György), ítélkezik is, de személytelensége is személyesebb a Halász Gáborénál, mert szenvedélyesebb.

158