Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet
még több figyelemmel és várakozással fordul a nagyvilág, az emberiség elé. „Milyen pici is az a Mindenségi / Milyen óriás dolog: benne élek! / Mienk a világ! — szívem ilyet érzett, / érez ma is még” — mondja Amikor az óceán partjára jutottam című versében, mintegy a határtalan távlatok láttán megsejtve a kozmosz arányait, átélve az emberiség egységének eszméjét. Az Óceánokban pedig arról vall, hogy az emberiség közösségében keresi és találja meg helyét: „Szűk magyar voltomnak s hazámnak / s éveimnek gátja között, / tőled vár, népek óceánja, / új utat e szív s ha bejárta, / új kikötőt.” Az emberiségben talál otthont, de továbbra is őrzi szűkebb otthonát: a nemzeti közösségben megszerzett kivételes helyét. Egy, még a háború alatt írt, versében így találja meg szülőfaluját a kozmosz végtelenségében: „A bolygón, amely lánggal égve / s szabott köréből ki-kitérve / rohan a hideg űrön át, / rajta van Ozora / várdombja, temploma” (Az ozorai templomban). Az emberiség óceánjában is így leli meg ismételten a magyarságot. Ezért vallhatja a Kézfogások bevezető versében mintegy a kettős elkötelezettség végső foglalataként embernek és magyarnak magát: ember, kinek a bolygók tere szűk, magyar, ki már magyar csak mindenütt. 3. A költői életmű másik nagy próbája: az emberi élet végességének gondja- élménye inkább a józan ész drámáját kínálja. Haza és nagyvilág Illyés szívében vagy eszméletében sohasem került egymással konfliktusba; a kétféle vonzódás a kettős elkötelezettség természetes magatartásában egyesült, harmóniájuk mindvégig zavartalan maradt. Az élet és halál konfliktusa azonban Illyésnél is drámai összecsapásokat okozott: az egyéniség, a lélek benső övezeteiben. Még akkor is, ha e dráma a katharzis kiküzdésének igényével indult; még akkor is, ha Illyés valóban ki is küzdötte e katharzist, újra meg is lelte a harmóniát. Az emberi létezés, a „condition humaine” a modern költészet egyik legfőbb témája. Miként élhetünk a végzetszerűen bekövetkező halál tudatában? Mi az emberi élet célja, ha életünk végessége eleve határt szab a célszerű törekvéseknek? Van-e célja egyáltalán? Van-e lehetőségünk arra, hogy a pusztulás képtelen bizonyosságával kiegyezzünk, s életünket a vég árnyékában ugyan, de mégis méltómódon élhessük tovább? E kérdések minden költészet, minden kor ismételten feltett kérdései. De talán leginkább a modern ember vár rájuk feleletet. A múlt költői a vallásos életérzés különböző változataival vigasztalódtak, ha nem is a túlvilági üdvösséggel, legalább azzal az optimizmussal, amellyel az emberiség sorsára, távlataira tekintettek. A modern költő sokkal józanabb: világképe nélkülözi a vallásos elemeket. A tudomány felismeréseire tekint, melyek minden nagyszerűségük és ajándékuk mellett is valamit elragadtak az embertől: az önbizalmát. A kozmikus világkép, a galaktikus civilizációk feltételezése, az információelméletre épülő, matematikai modellekben gondolkodó lélektan korában az ember nem érezheti magát a „teremtés urának”; léte törékenységét és esetleges voltát kellett felismernie. A történelem pedig talán még inkább megingatta önérzetét: a felvilágosultság korszaka után a világháborúk, a fasizmus, a népirtás és a koncentrációs táborok bizonytalansággal töltötték el; az atomháború fenyegetése rettegésbe taszította. 84
