Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet
az elvonatkoztatás. A szociográfus és realista ábrázoló filozófussá érett a változó évtizedek folyamán. Filozófussá és klasszikussá, — most nem a szó irodalomtörténeti, inkább bölcseleti értelmében. (Hiszen az irodalomtörténetírás számára valamennyi műve klasszikus!) Illyés olyan klasszikus, aki a jelenségeket és tapasztalatokat valóságos arányaikban érzékeli; nem engedi szenvedélyeitől elcsábítani magát: józan klasszikus. Mint Rónay György írja, a költő akkor lesz klasszikus: ,.Amikor megtalálja a dolgok igazi, a dolgok látszatánál mérhetetlenül nagyobb én mélyebb értelmét. Nem a bölcsész világmagyarázó becsvágyával, nem az igazságkutató mázsás eszméket emelgető nehézkességével, . . . hanem a természetes dolgok magától értetődő természetességével”. Illyésről szólnak e sorok: ő az, aki a természetesség klasszikusa, aki tapasztalata és gondolkodása arányos egységében fedezi fel a világot, alakítja verssé élményeit és felismeréseit. Klasszikus: bizonyára ez a harmadik kulcsszó, amivel Illyés művéhez közeledhetünk. Józanság, realizmus (vagyis a valósághoz való ragaszkodás) és klasszicizmus: talán ezek az egymást kiegészítő és feltételező fogalmak jelezhetik költészetének természetét, egyszersmind értékeit. Ha valaki Illyés poétikáját és költői magatartását vizsgálja, e fogalmakra talál. Őket találja azok mögött a válaszok mögött is, miket a költő a kor vagy az emberi lét nagy kérdéseire adott. E válaszok szemléje azonban nagyobb feladat, mint amire most vállalkozhatunk: nézzük meg csupán azt, hogy Illyés miként felelt a modern magyar költészet két igen fontos kérdésére. Miként oldotta meg a haza és nagyvilág, a magyarság és európaiság alternatíváját, és miként küzdött meg az emberi sors legfájdalmasabb próbájával: a pusztulás, a halál fenyegetésével. 2. Illyést a nemzeti sors elkötelezettjének mondja az irodalomtörténetírás és a kritika — ha nem is mindig ugyanabban az értelemben. Olyan költőnek, aki a nemzet történelmi esélyeit latolgatja, aki a hagyományhoz kötődik, ak' különös erővel ragaszkodik a nemzeti kultúra és szellem sajátos színeihez. -Valóban, a huszadik században élő magyarságnak nincs olyan jelentős nemzeti és szociális problémája, mely Illyést ne foglalkoztatta volna, melynek vitájában ne hallatta volna szavát. A magyarság fennmaradása, haladása és gazdagodása mindig gondolkodásának tengelyébe tartozott. A Nehéz föld és a Sarjurendek a nemzet döntő többségének sorsát, életét fedezte fel a magas irodalom számára; a Rend a romokban vagy a Magyarok a nemzeti megmaradás és történelmi elhelyezkedés kérdéseivel viaskodott; a történelmi drámák: az Ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa vagy a Másokért egyedül két egymásnak felelő Tragédiája pedig a nemzeti történelem elmulasztott lehetőségeinek ábrázolásával akart figyelmeztetni a jövendő kívánságaira. A nemzeti sors iránti érdeklődés persze a szociális küzdelemmel forrt nála össze; hisz ki tagadhatná, hogy a Nehéz föld költői sugallatai végül is a Puszták népe prózájának szociális mondanivalójához vezettek, s a történelmi drámákban is egyetlen élményként élte át a nemzet és a nép gondjait, kívánságait. E kettős — valójában, az ő számára egyetlen — igényt képviselte a népi írók mozgalmában Is. Csakhogy amíg a mozgalom más képviselőinél a nemzet fogalmára a mélykultúra, esetleg a faji irodalom rímelt, nála ilyen fogalmakban visszhangzott a magyarság: Európa, világszabadság, haladás. Illyés, aki a két háború közötti korszak legjobb paraszti szociográfiáját írta, aki a Magyarok című kötetbe 79
