Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Ernst Fischer: A valóság elvalótlanítása (fordította: Petrován Oszkár)
absztrakt műalkotásban még megvolt a ritmus, az átélt valóság reflexe, szövevénye. Az ,,Üj Realizmus”, amely „valódi” dolgokat mutat be mint műalkotásokat, radikálisabban foszrtja meg a valóságot valóságától, mint a legszélsőségesebb absztrakció. Semmi sem valótlanabb, mint a „dolog” vagy „tény”, kihalászva az eredet és a jövendő áradatából, összefüggéstelenül és kiaszaltan kiszolgáltatva a szemlélőnek. Kár, hogy pop-éknak olyan kevés a tehetségük (vagy csak úgy tesznek?, vagy ez is csak hozzá tartozik?), hogy valóban olyan pop-szerűek. Ezért nem könnyű őket komolyan venni. Ennek ellenére is, ilyen túlkicsire sikerültén is, a helyzet szimptómáját jelentik. Az a diszkrepancia, amely fennáll, a között, amit produkálnak, és a között a jelentős valami között, amit a kritikusok felőlük mondani tudnak, nyilvánvaló. „Miért van ez így — kérdezte Hilton Kramer amerikai műkritikus 1963-ban egy symposionon —, hogy ezek a művek érdekesebbek abban a tekintetben, amit róluk mondanak, mint abban, amik tulajdonképpen? .. . Sem új formákat nem alkot a pop art, sem új utakat nem mutat nekünk, hogy felfogjuk azt a vizuális anyagot, amelyből áll; az egyiket átveszi az absztrakt művészet metodikájából, a másikat a kirakatrendezés módszeréből, meg a reklámrajzéból... a pop art gyenge kis sikereit két klisé egymás mellé állításával éri el: a forma egy kliséjét odaállítja az imago egy kliséje mellé. És éppen az, hogy nem sikerül neki ennél valamivel is többet tennie, teszi annyira csábítóvá, hogy beszéljenek és írjanak róla, teszi őt par excellence beszédtémává, mert szavakra van szüksége, hogy kiegészítődjék. Csak megbeszélése képes azt a képzeletbeli szintézist létrehozni, amelyet nem sikerült neki magának megalkotnia . . . A pop art nem mond semmit sem arról, mit is jelent a civilizáció jelen állapotában élni — hanem csak általánosságban egy része ennek a civilizációnak. Szociális effektusa nem más, mint az, hogy kibékít bennünket a használati cikkek, a banalitások és vulgaritások egy világával — olyan effektus ez tehát, amelyet nem lehet megkülönböztetni a reklámművészet hatásától. És ez olyan békülékenység, amelyet ma inkább, mint valaha, kell visszautasítanunk, ha a művészetet — és magát az életet — meg akarjuk védeni a manipulált nyilvános szimbólumok és gátlástalan üzleti világ becstelenségeivel szemben.” Jóllehet én mindezzel egyetértek, és a pop art-ot éppen úgy, mint Hilton Kramer, egy manipulált dolog-világ kibékítésének, ennek reklámjának, a kommersz és a „népieskedés” tisztátalan amalgámjának érzem, mégis úgy hiszem, hogy ezek közül a pop-ok közül egyesekben és termékeikben fel lehet fedezni a magvát, a nucleusát az igazi kétségbeesésnek, és azt a lehetőséget, hogy az ilyen kétségbeesésből ne a valóságtól megfosztott dolgokhoz, a kísértetszerü tényhez, hanem a valósághoz lehessen keresztül törni. A realizmussal történő elv alótlanítás Az a különös, hogy meg kell állapítanunk, miszerint ma két egymásnak ellentmondó művészeti irány támasztja egyaránt azt az igényt, hogy realisztikus: az „új realizmus” és a „szocialista realizmus”. Viktor Nyekraszov szovjet író „Az óceán két partján” c. könyvében beszámol egy látogatásáról a washingtoni Nemzeti Galériában: „Amikor a Nemzeti Galériában Dali képeire, az előttük álló emberek sokaságára pillantottam, 73
