Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Kopácsy Margit: Szélvédett úton (elbeszélés)
KOPACSY MARGIT Szélvédett úton Az ezredesné fogta a botját. — Hát akkor én megyek — mondta és maradt. — Lehet, hogy vissza se jövök. — Nincs nekünk olyan szerencsénk — nevetett gúnyosan az ispánná. A fehér arcú asszony felriadt apatikus mosolyából. — Nem szabad így beszélni, kedvesem. Ez a halk, siránkozó hang mindig és még jobban felingerelte az ispán özvegyét. Ilyenkor érezte igazán, mennyire gyűlöli ezt a jellegtelen, kövér méltóságát, ezt az ezredesné úrasszonyt, akivel nem bírt se idő, se demokrácia, aki öregségére is sorsa maradt és gúnyolója. Ilyenkor egyszerre eszébe jutott az egész élete: a grófné, aki bakancsban járt és a hátán, hátizsákban hordta haza a hullott gyümölcsöt — de grófné volt és grófnőnek született, ahogy ez a lon- csos vénasszony itt mellette ezredesné. Uraság! És hogy minden olyan legyen, mint régen, ennek a sápadt, vértelen asszonynak a hangján mintha az anyja hüledezne: — Nem szabad így beszélni! — Ö soha, még gondolatban sem vétkezett az uraság ellen. Ha berendelték a konyhára segíteni, akkor ment: ha végzett, megtörülte a kezét a kötényébe, fejére kanyarította a kendőt és csendesen betette maga mögött az ajtót. A pénzt, amit kapott, odaadta az urának, az ennivalót szétosztotta a gyerekei között. — Ez az uraság konyháján főtt, úgy egyétek! — és haláláig emlegette a nagy, fedeles hintót, amelyikben a selyem párnák attól a pihétől duzzadtak, amit ő fosztott. — Én fosztottam azt, az utolsó szálig. Az uraság! A láthatatlan istenség, aki csodálatosképpen mindenről tudott. Nem nézte meg az újszülötteket, de vállalta a keresztapaságot, nem ismerte az élőket, de eltemette, ha meghaltak. Soha nem látta, nem is óhajtotta látni Sántakis Arankát, a számadó lányát, de mikor férjhez ment az ispánhoz, szobabútort adott ajándékba. A szekeret is ő adta, amin az ifjú pár új istenséghez, új urasághoz költözött. Bár ne tették volna! Ez az istenség ugyanis már nem volt láthatatlan: ott állt karcsún és magasan az ispánház előtt, mikor megérkeztek, és lesegítette őket a kocsiról. — Isten hozta. Örülök, hogy itt vannak végre — és szinte bocsánatot kért, hogy az ő nyolcszáz holdja nyomába se jöhet annak a tizenhatezernek, amit ott hagytak. — Azért remélem, jól fogják érezni magukat nálam — és egy könnyű kis bottal vidáman verte a levegőt, ami mintha megfényesedett volna körülöttük. Soha azelőtt nem volt ilyen fényes, és a gróf soha többet nem volt ilyen kedves. Biztosan az a baltaképű asszony tiltotta meg neki, aki ezen a napon bakancsban és hátizsákkal a hátán közéjük állt. Ó mennyire gyűlölte ezt a barnapiros menyecskét, aki grófnő létére versenyt kapált a cselédeivel, felült a szénásszekérre es hátizsákban hordta haza a hullott gyümölcsöt. — Ez? Grófnő? — és köpött. Soha nem igazán, csak finoman. Érzékeltetve. Ahogy a morva kocsist sem gondolta komolyan, de kiszaladt a száján, mint a véletlenül elcseppent nyál. És ez a nyál az olmützi születésű grófnén száradt. 46
