Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - SZEMLE - Csányi László: Csorba Győző: Lélek és ősz
költészetének határait s korábbi köteteihez képest a Lélek és ősz sem tágítja a kört, csak mélyíti, s ami a fiatalkori versekben még csak borzongató sejtelem volt, most végső bizonyosság. Nem tudok ellenállni a kísértésnek: Weöres néhány sora kívánkozik ide, ellentétpárként, melyet ugyanez a bizonyosság táplál, de egészen más élményt revelálva: Biz én megvallom, attól derülök, hogy értelmem rozsdásabban zötyög sűrűsödő homályban élvezem, hogy csökken szüntelen mi elválaszt a végtelentől. Persze ő, akit „az istenek is tréfájuk végére szántak”, felülről néz mindent, s mintha Schopenhauer visszhangoznék szavaiban: élni rettenetes, de szemlélődni jó. Csorba együtt él a világgal, egy kozmikus tragédia hőseként, s bármit érint, a végtelenség mértékrendszerét alkalmazza rá, de percre sem feledi, hogy a véges testvéreként áll a világban. A család, ami korábbi verseiben még a feloldódást jelentette, most e rettegő-kapkodó sorokat váltja ki belőle: Lesz hogy térdig lekopna lábam lesz hogy térdig kophatna mégsem lesz hogy lábam se lesz már s lesz hogy már ti sem lesztek. A kérdés óhatatlanul felmerül: pesszimista költészet-e az övé? A válasz egyértelműen nem. Egyébként is veszedelmes úgy elképzelni a költészetet, mint oktatónevelő, vagy buzdító-serkentő strófák egymásutánját, melyek végére érve az olvasó derekabb ember, tisztesebb állampolgár lesz. A költészet funkciója más. A jó vers tükre a jó olvasónak, s vele közelebb kerül önmagához, részese lesz embersége titkának. Persze optimistának sem mernénk nevezni Csorbát, a szó könnyű és felszínes értelmében semmiképp, ám az ilyen sorok: „Dolgaim nehezednek, bonyolódnak: szeretnék méltó lenni dolgaimhoz” — a homo humánus szavai, az értőé, aki a legegyszerűbb és éppen ezért a legnagyobb titok közelébe jutott el, amit élet és halál, rend és pusztulás jelent. Egymás mellé állítva eddig hét verseskönyvét, úgy érzem, a Délek és ősz-ben teljessé válik az a metafizikával átitatott világ, melynek körvonalait már ismertük: ezek a legtöbbször dísztelen, még a központozással is takarékosan bánó versek most minden zugát bevilágítják. „Kimondja és így feloldja feszültségeimet” — vallja költészetéről Csorba, de nemcsak az övét, a mienket is, azzal, hogy pontosan kijelölt világában „építi a rendet”, mert hite és aggodalma, kétsége és reménykedése az olvasót is világába kényszeríti. Tulajdonképpen borzongató világ ez, melyben minden az önismeretre sarkall, hisz „a kis káosz nagy geometria” s a végső bizonyosságot hívja tanúnak, hogy „a minden élők útja végén úgyis találkozunk”. Még humora is, mely korábban Arany Jánost idézte, szálkás, néha tragédiába fordul (Nő kutyával), s ha mosolyra is késztet, átcsap a vádba (Egy szerkesztőre, Vázlatok portrékhoz). Fölény? — inkább biztosság, ami más szempontból is fontos jellemzője Csorba egész életművének, de legszembetűnőbb ennek a kötetnek. Vonatkozik ez arra is, ahogy a birtokba vett, sajátjának tudott hatásokat, pontosabban az egész kulturális örökséget kezeli. A gazdagodás föltétien jele, amikor attól sem riad vissza, hogy a hatást egészen nyilvánvalóvá tegye (Babitsra utalóan: meg kell halni ó meg kell halni, vagy a sziget és tenger motívumában), máskor egy Li Taj-po-versre ír variációt, két versben mintha C. F. Meyer legjobb sorait hallanók (Régi szilveszter, modernebb megfogalmazásban a Rám számíthatsz). A hatás az életműbe olvad, s a tökéletes biztonságot mutatja, hogy Csorba a csúcsra érkezett, ahonnan immár egész kultúránkat belátja. S ez megkönnyíti ítélkezésünket is: a verseskönyvek mai áradatában, melybe némi aggodalom is vegyül, hogy nem devalválódik-e líránk, Csorba Győző könyve igazi esemény. Egy jó költő vall benne magáról, csak lelkiismerete szavára hallgatva, s éppen ezzel válnak versei valamennyiünk közös ügyévé. Költő ennél többet nem tehet. (Magvető, 1968.) Csányi László 156
