Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

félvállról kezelte. Holott az építésügy urbanisztikai szempontból is csak egyféle látásmódot képviselhet: építészetit, amely nem szakadhat sem falusira, sem városira. Ha pedig föllép a szkizofrénia, akkor az ezt előidéző okokat kell fölszámolni. S jobb előbb, mint utóbb, mert enélkül korszerű építészeti ízléspropaganda sem alakulhat ki, s főleg nem szélesedhet a tömegekben, s akik emiatt csak részleteket láthatnak, amikkel szédíthetek is. Így lehetett nálunk urbanisztikai jelszavakkal és álarcban urbanisztikaellenes szemléletet és gyakorlatot teremteni.

Mire figyelmeztet ez? Arra, hogy a tömegek építészeti ízlésének fejlesztése nélkül az urbanisztika nem állítható talpára, márpedig ha valahol, akkor a szocialista társadalomban igazán a talpán kell állnia. S állhat is ott, ahol az urbanisztika elsősorban a tervező-kivitelező építészek kezébe kerül. Az állam és a leendő lakó számára egyedül ez jelentheti a viszonylag legnagyobb biztosítékot a lakástervezés és építés korszerű színvonala tekintetében. Mert mit ér az az „urbanizáció”, amelynek „eredményeiről” rövid egy-két év alatt már a laikus is saját bőrén tapasztalva tudja, hogy majdnem karikatúrája az urbanizációnak. Szó sincs itt szubjektivizmusról. Tessék elolvasni azokat az utóbbi években megjelent elemző tanulmányokat, amelyek új, „korszerű” lakótelepeinkről szólnak. Mikor Dunaújváros építészetéről szóló tanulmányomnak egy részlete a Kortársban megjelent, számosán azzal,, vigasztaltak”, hogy a többi új lakótelep még annál is rosszabb. Ezt én addig is tudtam, de újra elővéve a vonatkozó szakirodalmat, friss szemmel olvasva azt, a helyzet újra megdöbbentett. Halmos Béla tanulmánya a Városépítés c. folyóiratban5 jelent meg. Csak két megállapítását idézem a sok közül: az új lakótelepeken, mint a budapesti József Attila, az Árpád hídfői és a lágymányosi lakónegyedekben sokkal nagyobb a zsúfoltság, mint amekkora a korábbi lakótelepeken volt, noha a szocialista építéspolitika — nagyon helyesen — éppen a zsúfoltság megszüntetését tűzte ki célul. —- A másik megállapítás: a nagy családosok laknak a kevés férőhelyes lakásokban, az 1—3 tagú családok pedig az igényeiknél sokkal nagyobb férőhelyes lakásokban. Azaz, akik családot nevelnek, ami nemcsak demográfiai, hanem népgazdasági érdek is, azok nem tudják megszerezni, megvásárolni a több férőhelyes lakásokat. Megveszik ellenben azokat azok, akik két fizetésből egy gyermeket sem, esetleg csak egyet nevelnek, tekintettel arra, hogy a több gyermek nem jelent érdemleges kedvezményt a lakásvételben. Az ország szociálpolitikai története szolgáltat már példát arra, hogy négy gyermekkel le lehetett törleszteni a megvett államilag épült lakás árát. Nem ártana ezt újra életbeléptetni úgy, hogy a népgazdaság se lássa kárát, de lényegében globálisan a lakásárak is a szociális szellemnek megfelelő kulcs szerint alakuljanak. Akik megfizetnék a több férőhelyes (5—6 stb. gyermekes családok elhelyezésére alkalmas) lakásokat, azok márcsak azért sem vásárolhatnak, mert 1960—1960 között alig épültek 3 és annál több szobás lakások. Nemrég bejelentették, hogy ezen a téren 1969-től a helyzet megjavul.) Az alapterületre nézve átmenetileg el lehetett hitetni a társadalommal, hogy annak 53-ról 48-ra, meg garzon- méretre való csökkentése népgazdasági szinten olcsóbb s hogy társadalmi tekintetben előnyös! Halmos Béla tanulmánya mellett hivatkozom még egy másikra is a sok közül. Éppen a tisztánlátás érdekében minden e kérdés iránt érdeklődőnek el kell olvasnia Kárpáti Andorné—Konrád György: Tizenkét ú? lakótelep vizsgálata c. tanulmányát, amely ugyancsak urbanisztikai kiadásban jelent meg,0 s amely lényegében Halmoséval azonos eredményekre jut.

E tanulmányok alapján alább kell adnunk azt az úton-útfélen hangozta131