Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

nyelt, történelmi jelentőségű városközpontjait, még meglevő és a jövő igényeit is kielégítő életterüket.

Az urbanisztikának az elmúlt években kaszttá tömörülő és különülő hívei túl hangosan hivatkoztak minden lehetséges alkalommal arra, ami bizonyos értelemben igaz is, hogy a városok vonzása az egész világon nőtt, s ez alól Magyarország sem kivétel. Ez az igazság azonban önmagában semmit sem ér, mert hiszen az okok és a következmények azok, amik mérvadók s kijelölik a nálunk és másutt egyaránt szükséges urbanizációs feladatokat. Először is milyen rétegekben nőtt nálunk a vonzás? Mindenekelőtt azok között, akik vidéken nem találhatták meg civilizációs igényeik kielégítését. Vagy akiknek nem volt elégséges jövedelmük gyermekeik városon való taníttatására, vagy akik nem találtak, vagy nem kaphattak munkát helyben, azokat „vonzotta” a város, noha iparosítani és építenivaló falun is lett volna bőven. Ez a vonzás tehát nem érv olyan értelemben, mintha ezzel igazolni lehetne a „vidék” elhanyagolását, s helyeselni azt a törekvést, hogy már most települjün mindenki abba a néhány városba, ami annak mondható az országban, ahelyett, hogy az urbanizáció fogalmának igazi lényege szerint falura, vidékre vinnénk mindazt a civilizációs vívmányt, amelynek hiánya nálunk egyik oka a város „vonzásának” s amely népgazdasági és demográfiai szinten egyaránt a legsúlyosabb negatívumokat idézte elő. Megfelelő építészeti közízlés és tudat birtokában sokkal erélyesebb visszautasításban részesülne az- a törekvés, amely Erdei Ferenc világosan körvonalazott figyelmeztetése ellenére a meglevő települések ritkítását merte ajánlani egy debreceni (!) konferencián. Az előadó ismét csak „építész”-politikus, tehát hivatalnok volt. Arról nem beszélt, hogy a települések ritkítása milyen iszonyatos terhet zúdítana a népgazdaságra, az egész lakásfrontra, ami ismét csak a családellenes keretek erősödését, tehát a társadalom gyengülését „eredményezné”.

Helyesen mutatott rá Granasztói Pál — igaz, hogy csak jegyzetben —, hogy nemcsak a „vonzás” nőtt meg, hanem megindult az ellenkező áramlat, a „lazulás” is. A menekülés a nagyvárosokból már ma is óriási méretű, csak nálunk erről korántsem esik annyi szó, holott ennek a jelenségnek kellene igazán nagy port verni. Mert a „vonzás”, úgy, ahogy valamikor a kapitalizmusban meglódult, ma a múlt szemléletének újratermelődése, és maradi gondolkodás következménye. De a lazulás, a menekülés a nagyvárosok embertelenségéből emberibb, tágasabb környezetbe, csöndbe, jó levegőre, egészségesre méretezett városokba, városiasodó nagyobb községekbe, sőt egyre kisebb — de minden civilizációs vívmánnyal rendelkező —• településbe, máris korszerű törekvés az egész Világon. Nálunk sem csak mezőgazdasági érdek követeli meg, hanem az ember egészségügye és a minden tekintetben jobb környezetre való törekvés indokolja. A falvak elnéptelenedése történhet természetes és természetellenes okokból is. De az ellenkező folyamat is világméretűvé kezd válni, s ez a fajta korszerűség minden nappal nő jelentőségében és méretében. Biológiai, lélektani stb. stb. okok rendezik így, jeléül az egészségesebb életszemléletre és módra való törekvésnek. A városi hivatal és üzem megmarad munkahelynek mindenütt, ahol nem tanácsos vagy nem tudják, vagy nem is lehet fölszámolni, de az otthon ezektől legyen távolabb, vagy az otthon alakulhasson át magas civilizációs fokon a bedolgozás munkahelyévé, értve rajta a szellemit is, az otthoni íróaszta- . ok fölhasználását, hisz ezen a téren számos lehetőség kínálkozik. Régen a munkahelyet az otthontól néhány lépés, sokszor csak egy küszöb választotta el, ma esetleg 100—200 km is. Nyilvánvaló, hogy a helyes irányú urbanizáció129