Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Veres Péter: "Mohács után"
megkönnyeztem. Akár a saját Nádasdi Juliannám írta volna! Az enyém talán még bizonytalanabb helyesírással, de ugyanazon asszonyi, feleségi és anyai észjárás szerint. „. . . és tekegyelmed tudjon minket és mind-mind fiaiddal, leányaiddal és egyéb árváidval is egészségben lennünk . . .” (Mindegy, ha diák fogalmazta is, de olyan magyar-asszonyi nyelven hangzik.) Bennem pedig a valódi valóságra mindig szomjas író megint felsóhajt: miért is nincsen a középkori és későbbi magyar életről, ha csak az úri életről is, epikai értékű, költészetrangú, de valóságosan élethű irodalmunk, novellisztikánk, társadalmi regényünk? A levelekből, a kevéske-történeti dokumentumból, kis krónikákból és személyes emlékiratokból olyan eredeti, nekem nagyon kedves, mert sajátlagosan magyar világot érzek, amelyet jó volna örökérvényű szépprózában is látni. Ez itt akkor még „autochton világ”, mint akármelyik más nemzeti közösségé, a görögöké, latinoké, vagy akár a franciáké, angoloké volt, és éppen erről nincs remekmű-dokumentumunk. Magához a könyvhöz és tendenciáihoz visszatérve, ugyan mit mondhatnék? Könnyű volna azt mondani, hogy kicsi emberek ezek mind, Zápolya is, Izabella is, Ferdinánd is, Gritti is, Fráter György is, még a „nagy” Török Bálint is (nagyon leesik itt a dicsőség polcáról, ha úgy igaz, mint ezt az író írja), intrikálnak, pletykálnak és egymás között sustorognak, ahol baj nincs is, bajt csinálnak, de mondom, nem merek ítélkezni. Mert: mucsai machiavellizmus? Igen, de a káoszban ez talán sorsszerű is. Attól, hogy az embernek tíz vára és száz faluja van, még nem született államférfinak. Amellett a kisebbnek és a gyengébbnek a legjobb taktikai lépései is végződhetnek balul, mert a nagy ellenfelek is lehetnek ostobák és logikátlanok, és egyrészt nem lehet kiszámítani, hogy a hatalmas ostoba mit fog cselekedni, másrészt ha ostobán cselekszik is, akkor is nagy marad. Nyilván a töröknek is, a németnek is voltak ostoba lépéseik, aljas és sátánian gonosz politikusaik is voltak, de attól még mindegyik nagyhatalom maradt. Utólag ítélkezni hát könnyű volna, de ha visszaképzelem a kort, abban a zűrzavarban és kapkodásban kinek lehetett volna helyén az esze. S ha egyiké- másiké helyén lett volna is, ki hitte volna ezt el azok közül, akiké nem volt helyén, de hatalom és fegyver volt a kezében. És: volt-e idő, mód és lehetőség, hogy meggyőzze őket? Pedig ez még csak a barátok köre. Az ellenségé is ugyanilyen kaotikus lehet. Ki lehet-e számítani a bolondok vagy a gőghatalmasok eszejárását, ötleteit és indulatait, amelyek (parancsok révén) mindjárt cselekedetekké változhatnak. Például: Alexandrosz — Nagy Sándor — egy részeg pillanatban levágja a legjobb, leghűbb emberét és ebbe egy világbirodalom döglik bele. De gondoljunk a mi 1919-ünk nyarára is: ki tudta volna kiszámítani, hogy adott pillanatban miként cselekednek a széthúzó szövetségesek és milyen lépéseket tesznek a szintén többfelé húzó ellenségek (Antánt, kisántánt, Románia, magyar urak, olaszok, angolok stb.)? Hiába volt Kun Bélának olyan okos és reális koncepciója, hogy csak megmaradni szocialista országnak, ahogy lehet. .. Sehogy se lehetett! No, egyszóval: a régvolt történelmet utólag már csak bölcs vagy sóhajos alázattal léhet nézni, az eszünket és ítélőképességünket azonban a folyó történelembe vessük bele. VERES PÉTER 111
