Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Koncz István: A mén (vers)
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek; míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón! S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket: kivágták valamennyit egyetlen délutánon. A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok, s holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket. Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot, és mind egy szálig odavesztek. Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák. Lesi a fejsze már a jegenye sudarát. Hány tölggyel leszek árvább, hány lombbal még kopárabb, míg egy szép napon engem is kivágnak. Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék. Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még. De néha valami zsongást hallani éjjel: a holt fasor beszél egy álombéli széllel. Mint koporsón a rög, úgy csattantak a fejszék. Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását. Félig-meddig az én életemet temették, amikor a fasort kivágták. Hogy fél!.. . s dühe szétveti testét. Ostor pattog agyában. Ott cikázik, nyargal a fecskék kék-fehér sikolyában. Szétugrasztja a messzeséget szél-koptatta patákon. Holdra jelet fel homloka éget. Füve: csillagfém. Vize: álom. Ideges bőre bogárzik. Nap-viharok szele inti; haragja kivirágzik: minden villám szíve-szerinti. Szárszó, 1967. augusztus KONCZ ISTVÁN 32 A mén
