Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Marafkó László: A groteszk

fel; törpékké változtatja az óriásokat, a küklopszokból gnómokat csinál” — írja. Hangsúlyozza az ellentétek fokozódó hatását: „a gnóm szebbé teszi a tündért”, majd így folytatja: ,, a szép csupán a legegyszerűbb viszonylatokban, a legfeltétlenebb szimmetriában, a szervezetünkkel legbensőbb harmóniában vizsgált forma. Mindig teljes, de hozzánk hasonlatosan szűkre szabott egészet nyújt.”

A társadalom fejlődésének harmadik szakaszában a dráma uralkodik, amelynek legnagyobb képviselőjét Shakespeare-ben látja, aki tökéletesen ösz- szeolvasztotta a groteszket és fennköltet, a rémítőt és bolondosat.

Bár az előbb Hugót idéztük, de már korábban, a német romantikában feltűnik az ellentéteknek ez a műfaja E. T. Hoffmannál, aki reális és irreális, fantasztikus és morbid között csapong sajátos atmoszférájú novelláiban. V. Hugóénál ellentmondásosabb művészetét a német polgárság sokkal bonyolultabb helyzetéből érthetjük meg, amely ahogy a valóságban is kompromisszumokra kényszerül, művészetében is nyugtalanul csapong realitás és elvágyódás között.

Miről is van szó Hugo groteszk elméletében? Arról, hogy a kibontakozó új irodalom öntudatra ébred, és elméletileg is megfogalmazza a 'klasszikus irodalom merev követelményrendszerré lett elveivel szemben a saját álláspontját. De nem ízlések és irányzatok harcáról van szó. Az antik tökély jelszavával védekező klasszicizmussal szemben világosan felismeri, hogy a vajúdó polgári világ tartalmaihoz mennyire nem illenek már a kinőtt harmonikus formák. Annak a történelmi pillanatnak vagyunk tanúi, amikor a harmónia — ha nem is egyik napról a másikra —, de álharmóniává lett, és a születő új, mivel egyelőre még nem tud új harmóniát teremteni, vállalja a tudatos diszharmóniát.

Ellentétek és ellentmondások

Két név a XX. sz.-ból: Brecht és József Attila. Sok más egyében kívül azt is dokumentálják, hogy az „épater le bourgeois” modern értelmezése a meghök- kentés érdekében szívesen él a kontraszttal. Gondoljunk a Medáliákra. Az értelmezhető ellentétpároktól kezdve a szerkesztett képtelenségig, mindent felhasznál.

Totyog, totyog a piócahalász, bámul, bámul a sovány kanász, lebeg, lebeg a tó fölött a gém, gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény —

egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet, kinéz hát rajta és mindent belát, virág volt ez a vers, almavirág —

Ügy indul a vers, mint egy idill. Csakhogy az idill közepén ott gőzölög a tehénlepény. Itt van tehát egyszer a sorok közti ellentét. Aztán ott van a tartalom és versforma között. A költemény dal, annak meghitt hangulatával, játékos ritmusával, s ebbe hangzik bele kíméletlenül az elidegenítő trivialitás.

56