Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - FIATALOK - Álomos István: Ha megnémulok (vers)
— Csodát. . . csodát tettél Uram! Az őrült magára veszi a gyilkosod bűneit! Vorgics úr hirtelen felpattant a földről. Tépni, szaggatni kezdte a ruháit. Zokogott, üvöltött. Körmeivel véresre marcangolta az arcát. Csicsa és még két férfi ugrott hozzá és lefogták. — Adjanak valami erős madzagot! Össze kell kötözni, mert még kárt tesz magában a nyomorult — kiáltotta Csicsa. Vorgics úrban iszonyú erő feszült. Csak nehezen tudták megkötözni. Összekötötték a lábát is. Óvatosan a hullák mellé fektették, az utcakőre. Egy asz- szony a kendőjét tette párnának a feje alá. De nem nyugodott. Dobálta magát, és nyöszörgőit szegény, amíg a mentők érte nem jöttek. Amikor az autóba tették, apját és anyját hívta. Keresték, de nem találták őket sehol. Csak később derült ki, hogy az anyja elpusztult a Fésűsfonót ért bombatámadásnál, s apja is odaveszett a romos, égő Lampartban. Néhány napja hallottam hírét, hogy Vorgics úr nemrégen meghalt az egyik vidéki elmegyógyintézetben. Azt mondják, sok gondot okozott az orvosoknak és az ápolóknak. Alig múlt el hónap, hogy ne próbálkozott volna meg az ön- gyilkossággal. Folyton ügyelni kellett rá. Most aztán mégis csak sikerült önkeze által elmenekülnie a világból, amelyben bűnös gyilkosnak hitte magát . . „ ÁLOMOS ISTVÁN Rokonaim a tájak, megtizedelt faluk, hol öregasszonyok szoknyája harangozza el a nyomort, hol a sár benéz az ablakon, ereszig női a gúnarak nyaka, az udvar átlépi a konyha küszöbét, almával labdáznak a kertek, jegenyék hegyére ülnek a felhők, bojtár-szelek terelnek legelésző bokrokat, boglyák táboroznak a réteken. Szeretnek engem a tájak, faluk, ha megnémulok mutogatva beszélek róluk. 35 Ha megnémulok
