Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - FIATALOK - Timár Ede: Vorgics úr (elbeszélés)

Derűs, májusi napon érkeztek az angyalföldi elmegyógyintézet ápolói a házba, hogy elvigyék Vorgics urat. Az érdekesnek ígérkező látványosságra mindenki az udvarba csődült, meg a függőfolyosókra. Néhányan szánakoztak. A többség örült, hogy megszabadulnak végre a ház rémétől. Csendet áhítottak.

Vorgics úr, apjának és anyjának sűrűn csorduló könnyeiből megsejthette, hogy most valami rossz következik. Ellenszegült az ápolóknak. A kihizlalt és erős kezű férfiak azonban hamar elbántak vele. Pillanat alatt kényszerzubbonyt rántottak rá és mint a pillét vitték a mentőautóhoz.

Vorgics úr, amikor meglátta az udvaron és a függőfolyosókon bámészkodó embereket, üvölteni kezdett:

— Fhü . . . phü . . . szétdurrantom a házat . . . dögöljetek meg . . . hu . . . phü . . . durrantom a házat. . .

A kíváncsiskodók arcáról eltűnt a látványosság iránti érdeklődés.

Vorgics urat 1944. április másodikén engedték ki az elmegyógyintézetből. Azt mondták, ártalmatlan, kell a hely másnak. Lefogyott, szögletessé, merevvé vált. Tekintetét konokul a földre szegezte. Egyetlen szót sem lehetett kicsalni belőle.

Másnap délelőtt felüvöltöttek a szirénák. Először azt hitték, csak gyakorlat. De amikor Erzsébet felől dörrenések hallatszottak, rémülten kezdett szaladgálni összevissza az asszony- és gyereknépség. Férfi csak három volt otthon a házban. Herceg bácsi, a házmester, az idős Joós József, aki vitézi címe nyomán nemze- tes úrnak szólíttatta magát és Szerecsen Csicsa, a fiatal henteslegény. Ő éjszakás volt a vágóhídon és az ágyból ugrasztottá ki a sziréna üvöltése.

Csicsa ragadta magához a dolgok irányítását. Erélyesen terelte a gyerekeket és az asszonyokat a pincébe. Ö ment le utolsónak és gondosan bezárta a dupla acélajtót.

Oláihnénak, a ház víg özvegyének jutott eszébe:

— Te jó ég! Az a szegény hülye egyedül van és fent maradt a lakásban.

, — Kiről beszél? — kérdezte Csicsa.

— Hát Vorgics úrról.

— Hazaengedték?

— Igen. Tegnap délután érkezett.

— Felmegyek érte — mondta Csicsa.

Amikor kilépett a pincéből, a robbanások zaja már egészen közelről hallatszott. A légvédelmi ágyúk és a bombák pokoli szimfóniáját a liberátorok és B—67-esek motorjainak erőteljes és fenyegető hangú kórusa festette alá.

Vorgics úr a konyhában, az asztal mellett ült. Mereven maga elé bámult. Fel sem pillantott az izgatottan berontó C'sicsára. De amikor az megfogta a karját és szólt, hogy kövesse, engedelmeskedett.

A pincében az asszonyok kényelmes helyet csináltak Vorgics úrnak. Leültették. Beszéltek hozzá, de ő hallgatott. Fénytelen szemét a pince piszkos padlójára szegezte.

Remegett a föld. Remegtek a falak.

A robbanások zaja tompán szűrődött a pince vastag falai közé.

A templomjáró, madárcsontú Fehér néni térdre vetette magát a meszelt falra akasztott feszület előtt. Sokat koptatott rózsafüzérét görcsösen markolta imára kulcsolt kezében. Idegesítő, magas fejhango-n mondta a magáét.:

— Uram, teremtőm könyörülj rajtunk, bűnös földi férgeken! Krisztus Urunk, Isten fia, mentsd meg lelkeinket!

33