Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - Farkas Imre: Fű ízű tej (elbeszélés)
Táncos legyint, s fütyülni kezd. Nagyon rosszul, de kitartóan fütyül. Jódlizik később, majd énekel: „Százesztendős kan verébnek hátul van a farka, amivel a kicsinyeit este letakarja” . . . Magányos nő bukkan fel az erdőnél. Ahogy közeledünk, hátratekinget, lehúzódik, a padkára. Látom, szeretné, ha fölvennénk, de nincs mersze stoppolni. Lassítok. Legény menet közben nyitja az ajtót. — Van helyünk. A lány sovány, szőke és tétova. Sás kiszáll. —- Mitől fél, jöjjön! — Elveszi a táskáját, betessékeli. ■— Hova megy? Táncos izeg-mozog, sajnálja már, hogy nem hátra ült. Sás és Legény középre veszik a lányt, szorosan mellé húzódnak, majdnem ráülnek. Táncos kacsint. — Ráharaptak, mint domolykó a cseresznyére. — Int, várjak, mi lesz itt megfizetve. Legény jó kezdeményező, Sás mohó és ragadós, Táncos lerohanó típus, de ő most nem jöhet számításba. Sás a lányhoz fordul. — Hova utazik? Mi a foglalkozása? Minden nap gyalogol? Mi van, ha esik az eső? Ilyen szép lány egyedül, erdők közt. — Micsoda idióta! — zsörtölődik Táncos. — Nem kell faggatni a nőt. Ha maradhat ismeretlennek, bátrabb. A lány izeg-mozog, forrósodik a magkívánások erőterében. Igénytelen gólyaarcú szépség, vékony a lába is, de mit számít. Egyszál nőnék minden íze tökéletes, mert, akit nem lehet hasonlítani, annak nincs versenytársa. Az állami gazdaság csecsemőotthonában dolgozik. Hétfőn indul hazulról, szombaton tér vissza. Mai útja műsoron kívüli, mert továbbképzésen volt. Lakása, tüzelője, élelme elég, a gyerekek elhanyagoltak. Egyedül van ott, így vezető is, beosztott is. Kevés a kulturált ember — ránk néz, hova soroljon —, dé vannak könyvei. Néha befutnak a gazdaság igazgatóhelyettesével a városba, hogy ne érezze any- nyira vidékinek magát. Csak ősz ne lenne! A sarat nem bírja. Lehet, jövőre városba kéri magát. — De én már sokat is beszéltem. Táncos figyelmeztetően int: „Legyen eszetek!” — Kicsodák maguk? Sás vallana, Táncos közbevág: — Nézze! Magának elmondhatjuk. Nyáron falovakat itatunk a körhintánál, télen zebrákat csíkozunk az állatkertben! A lány Táncos vállára csap. — Hagyja beszélni! Az erdőnél le kell szállnom. — Már nincs időnk — mondja kapkodva Sás. — Adja meg a címét, majd írok! — Nyúl a zsebéhez. — Talán nem is kell — mondja Táncos. Előhúzza a figuránsok névsorát. — Ha jól emlékszem, már bent van a gyűjteményemben. Megállók. A lány kitámolyog a kocsiból, nevet, hajladozik. Levág balra, s ahol az erdő mögé kanyarodik az út, utoljára még viharosan integet. Nem ugrik be a motor. Nézem a hőmérőt, felforrt a hűtővíz. Szívatok, próbálkozom az önindítóval: krrr . . . krrr . . . — Szálljatok ki! Legény füvéket keresgél, de a pókháló-szövevény hamar kiűzi az erdőből. Leheveredik Sás mellé az árokpartra. Leszerelem a motorház oldalát. Várunk. 22
