Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - Morvay Gyula: Csepűrágók, késdobálók (elbeszélés)

„öt korona”, mondom neki, de mintha süketnek, vaknak mondtam volna. Mondom: „Öt korona”. Nevetgél. „Ne járassa velem a bolondját, hallja! Fizes- cen, vagy úgy kivágom innét, mint a. huszonegyet, hallja-é”. „Fölösleges”, mondja, „magam is tudom innét a kijárást, elégszer ültem ebben a szobában”. — Ügy mondta, hogy „fölesleges”. „Jósoltam magának, fizessen! Láthatta: mindent jól megmondtam, előre, hogy mi lesz a maga életében.” Pimaszul nevet. „Nem. Nem jól jósolt ittend maga énnekem!”. „Hogyhogy nem jól jósoltam? Várja be sorát: minden bekövetkezik a jövőben, amit magának mondtam.” „Nem jól jósolt, mivel nem. Ha maga előre mindent meg tud jósolni, akkor azt is kellett volna magának tudnia, kedves jósasszony, hogy az én zsebemben nem öt korona, de még öt fillér sincs. Egy huncut vas sincs. Nna!”. Azt hittem, hogy vellára hányom azt a pimaszt, de nem lehetett. Fogta a kalapját, kiment, kint elmondta, hogyan járt, a többiek nevettek, és senki sem akart jósoltatni. A rosseb az édesanyjukba belé.”

Autókerekekre szerelt, nylon-függönyös vasúti hálókocsik dörögnek az utcán, harminc autó is hordja a cirkusz „kellékeit”, sőt, lánctalpas vontatók is húzzák- vonszolják a leltárt. A közönség sok mindent nem tud, majdnem semmit sem tud. Nem látta a szervezőt, amint kis noteszát forgatja, amelyből „szervez”: forgácsot, fűrészport, engedélyt kell szerezni, aztán a menazsériának abrakot, takarmányt, a bestiákat külön helyre kell tenni, ahol a gyermekek megnézhetik; a villanyt be kell kötni, kapcsolók, biztosítékok kellenek, a kasszát — a Cassát — egészen előre kell hozni, keresztbe kell állítani, hogy mindenki meglássa: itt a kassza, nem ott. Az egyik cirkusz bódéjának oldalán — régi rnena- zséria volt ez! •— átvert a felírás: „Bodega”, ami jó volt a szervezőnek. „Van egy olyan érzésem, ■— mondta jó magyarsággal —, hogy ezt a szót is a szervezés szolgálatába állítom.” Megvolt. „Lábad ide, nem oda, nyitva áll a Bodega.” Vagyis a pénztár. Tehát? Tehát látnivaló, mi mindenre kell egy jó szervezőnek gondolnia. Halat is kell szerezni — de hol lehet apróhalat — sügért, keszeget, balindot — felhajtani? Lehet. El kell menni a tsz-be, meg kell kérni az elnököt, adjon (el) a halastóból ennyi és ennyi friss halat. Minél apróbb, annál jobb. „Mifenének magának, elvtárs, a minél apróbb hal, mikor mindenki azon rag- málódik itt nekem, hogy mentül nagyobb legyen a hal, meg a halszállítmány? Jajá, értem már, értem. Fókáknak lesz, mondja. Nem mondom, csak hébe-hóba lát az ember fókát ezen a tájékon, ahol csak föld, meg homok, valamint föveny van. Értem, elvtársam, értem. Tehát szedünk magának a tóból apróhalat. Olyan gezemice-félét. Kérem. Kevesebb eleség-pusztító marad a vízben.”

A csendes őszi nap esti fél nyolc órájára „minden összerázódott”. A járdán feketéllik a sok ember. Sült gesztenye van a zsebükben, de bent a cirkuszban már mondják: „Nem jó ilyen helyen sült gesztenyét enni.” „Miért ne lenne jó? Jó azt enni mindenhol.” „Nem jó. Tegnap hallottam, hogy az elefánt „bébi” meglátja, meghallja a gesztenyeevést — kiveszi az ember kezéből, zsebéből.” „Még csak az kéne. Nem az a dolga. És miért „bébi”? — „Bébi, bébi. Így mondják, a plakát is így mondja. Nem mondhatják, hogy „baba”. No ugye.”

Teljességgel hiábavaló, hogy a közönség most, fél nyolc előtt egy perccel elkezd tapsolni. Mire való? A zenekar játszik, a közönség a helyén ül, sült gesztenyét eszeget, kérem, de minden hiába — még nincs félnyolc. „Én ismerem a németeket. Jó, hogy nem hoznak ki egy nagy táblát, amelyre nagy számokkal fel van festve: 19 óra 29 perc és 29 másodperc. Még jó, hogy nincs ilyen táblá4