Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - Morvay Gyula: Csepűrágók, késdobálók (elbeszélés)
MORVAY GYULA Nehezül a levegő, két kapu alatt is gesztenyét sütnek, maholnap a vén juharfák lombja reggelre a járdára mállik. Sötét szelek és ioncsos felhők őszi idején a kis faluk felé nyikorgott a cirkuszos bódéja. A hasadt deszkájú kamrában loty- tyadt asszony ült, kezében a kócmadzag-gyeplő, pipáját ide-oda csúsztatta szájában, a szilváia-ággal rávert a gebe csontjára. A bódé alatt, a vaksi-szemű, hályogos pocsolyákat kerülgette a csarintosszőrű kis kutya. Még aznap este megcsutakolták, mivel száma volt. A meglebbenő ponyva alá, kis asztalra tették a hatalmas terméskövet, és a cirkuszos -— pookos sügérhez hasonlított — eltartott kezekkel járkált; lássák: nagy fűrészizmai vannak, pedig fenét voltak. Kikiáltotta: a legények megpróbálhatják, egyetlen ökölcsapással kétfelé hasítani, tömi ezt az átok követ. Mormogás hallatszott, de bátorság nem volt. Ne- talántán szégyenben maradnak, akkor az isten se szedi le róla, hogy „Kőtörő Balogh Péternek” hívják majd. Aki persze nem bírta egyetlen ökölcsapással széttörni azt az átok követ. Nem tojás az. A jobbra^balra lötyögős hasú cirkuszos ember azonban odament, megállt az asztal előtt. Tűrte, húzogatta karján az inget, mellét teleszívta szufIával, körülnézett, fejével integetett, hogy „idenézzetek, pupákok, így kell szétvágni ezt a terméskövet. Itt az erő, nem nálatok, pupákok!”. Szétnyitotta ujjait; nézte, hogyan szorítja össze öklét. Erősen, hogy belevicsorított, pedig fenét erőlködött. Felemelte karját, hogy levág vele a kőre, mint az istennyila; megint körülnézett: látta, hogy a falusiak közül sokan szájuk előtt tartják tenyerüket. El vannak szörnyedve. Ekkora erőt egy emberben! Isten ajándéka. No most levágott a kőre, amely kétfelé herebódázott. Taps. Körülhordozta a két darab követ. „Egy darab volt — most kettő. Meg lehet nézni. Eztet meg lehet nézni!”, bömbölt az ember. Valaki gyerek azonban elrikkantotta magát, hogy a kő össze volt ragasztva. Enywel, vagy leukoplaszt- tal. A cirkuszos ordított: kikéri magának. No jó. Kikérte, hát kikérte, de a röhögő szájakat nem tudta befogni. — És ezen az estén a felesége is leégett. Mondta is a cirkuszos a hasadt deszkájú bódéban, amikor tovább bandukoltak kutyájukkal és gebéjükkel: „Kapca szagát érzem. Leégtünk, azért van itt ilyen szag.” „Téged hogyan, mivel égettek le?”. „Beültem a kocsma kis szobájába, az ajtóra ragasztottam a rajzlapot, hogy ,,lt a hires josnö. Mindent megmond előre. Josoltason. Ött korona”. Feltettem fejemre a sityakot, eltakartam szemem, vártam a parasztokat, mivel faluhelyen vagyunk. Lassacskán szállingóztak: egy, kettő. Összeverődtek hatan-heten. Az ajtó előtt tapogtak. Bejön az egyik. Pipáját kabátja zsebébe teszi, elsújtja 'bajuszát. Kilép elém, hogy „Nekem mindent mondjon meg előre”. „Hogy mi lesz”, teszem neki hozzá. „Hogy mi lesz.” Hókusz-pókusz, handabandázok neki; az atyafi pislog, néz, vár, elmosolyogja magát, pedig fekete dolgokat is jövendöltem neki, ő meg csak somolyog, nem is mosolyog. O o Csepürágók, késdobálók
