Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Angyal Endre: Pécsi művészeti levél
fásával, míg A munka némileg a Vecsési-féle modorosság korlátáit mutatja. Soltra Elemér is két képet állított ki: az Útiélmény friss lendületű, modern hangvételű kompozíció, de a Bartók-portré kissé bágyadtan és erőltetetten hat. Kelle Sándor és Simon Béla két, illetve három képükkel a náluk: már megszokott komoly színvonalat, lelkiismeretes elmélyülést képviselik. Rokonszenves bennük az a vonás, ahogy a konzervatívabb és modernebb formák összeegyeztetésére törekszenek. Bocz Gyula márványszobra (Ülő nő) a modern plasztikának abba az áramlatába tartozik, amelyet a román Bráncusi és a magyar Borsos képviselnek, míg Rétfalvy többféle irányban kísérletezik: Szervátiusztól csak úgy tanult, mint Giacomettitől vagy Medgyessytől. A Születés című terrakotta-szobrában talán túl sok a naturalisztikus reliktum, a Pályás azonban egy igényes és tehetséges szobrász műve. Iparművészeti jellegűek, de a festészet ösztönzéseit sem tagadják meg Zs. Kovács Diana faliszőnyegei: korszerű felfogású, színvonalas alkotások. A kaposvárilak közül különösen izgalmasak Honty Márta grafikái és Ung- váry Károly olajképe, temperái, tusrajzai. Mindkettőjüket erősen megérintette a szürrealizmus: Honty Mártát egy az absztrakcióval és a folklórral érintkező változat, míg Ungváry képei, főleg három tusrajza (Szerecsendió, Este az erdőn, Erdei motívumok) minket a mai osztrák festészet egyik érdekes irányára, az úgynevezett bécsi iskola „fantasztikus realizmusára” emlékeztettek. Az alföldi iskolához, a magyar festészet konzervatívabb hagyományaihoz kapcsolódik a kaposváriak közül Gerő Kázmér (Téli Zselic) és Ruisz György (ősz). A tájfestészetet művelik, azonban becsületes igényességgel, őszinte emberi és művészi színvonalon. Nem tagadhatjuk meg ennek az irányzatnak értékeit sem, s örülnünk kell, hogy képeik ott voltak a pécsi tárlaton. Nem feledkezhetünk meg a kaposváriak közül Szekeres Emilről sem: Körtés csendélete a konzervatívabb esztétikai szférába tartozik, Fonyódi kápolna című olajképe viszont a modern konstruktivizmus és szürrealizmus termékeny inspirációit képviseli1. A szekszárdiak — Lázár Pál (Faluvége) és Szabó Dezső (Behavazott udvar) — talán a „legalföldiebbek” a tárlat festői közül. Ez nem is meglepő, ha Tolna megye földrajzi helyzetére gondolunk. De azért nem nevezhetjük őket sem epigonoknak, és üdvözölnünk kell pécsi szereplésüket. Egy jól sikerült, sokrétű, friss szellemű kiállítás emlékével távoztunk a tárlatról. Több irány jelent meg; mindegyik mögött éreztük az őszinteséget, a színvonalra, igényességre való törekvést. A kiállítás sikere felébreszti bennünk azt a vágyat, hogy szeretnők egyszer látni az egész Dunántúl képzőművészeti életének reprezentatív bemutatását. Hisszük, hogy eljön az ideje, amikor a déli, nyugati és északi Dunántúl festői, szobrászai, grafikusai, iparművészei alkalmat találnak műveik együttes kiállítására a nagyobb dunántúli városokban. ANGYAL ENDRE
