Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Morvay Gyula: Balatoni képek
nem lebet látni a mérleg serpenyőit? Megvan a szalámi, az asszonyka fizet, aztán kézbe fogja a szalámit, nézegeti, jobb kezében emelgeti, saccolja: annyi-e? Ä. dehogy is fél kiló! Mondja szegény ennek, annak, amannak: csehnek, magyarnak, lengyelnek, angolnak és franciának, de azok szelíden felhúzták a vál- lukat. Forgolódik, továbbmegy, mivel -kell a hely, hiszen sorbaállnak. Árva kis madárként csipogott, forgolódott, majdnem sírt az asszonyka. Annyi pénz, és nincs fél kiló — nincs, mert nincs meg az fél kiló. ■— Eldőlt bennem a zsír, odaléptem, elkértem a szalámit, intettem, jöjjön utánam. Becsörtettem a „gombába”. Hadakozott, kiabált az eladó, de egy szót se szóltam, csak eltoltam őt a mérlegtől, rá tettem a szalámit. Harmincegy deka volt! „Jelentsen fel, de előbb én vágok és mérek ennek az asszonykának fél kiló szalámit!” Vágtam, mértem. „Jelentsen fel! De, hogy én feljelentem magát, az hétszentség! Ezt a darabot viszem is!”. Rimánkodni kezdett. „Jöjjön velem a bíróságra! Visszük ezt a darab szalámit. Nem romlik meg. Ott majd lemérjük.” Még jobban rimánko- dott. Azt mondtam: minden nap itt fogok állni; és ha maga egy milligrammal kevesebbet fog mérni, akkor én •— amint ezt most mondják •—• kiverem magának a hétszentséges rikácsol A német asszonyka hálálkodott; mondta, hogy „lovaglás magyar vagyok”. Elköszöntem tőle, de nem az eladótól, akit két hétig „elkaptam”. Ilyen ellenőrre még nem akadt. Így volt. így kellene. — „Így kellene”, mondták a vendégek. Fehér hajó fáról a kikötő partjához; szlovákiai magyarok csoportja kopog a hajóhídon: mindegyikük mosolyog, mint a virágok, mint az ég, mint ez a szőke víz. Először járnak itt. Utánuk lengyelek jönnek; mindegyikük csokoládébarna. Szlovákok, csehek, németek, franciák jönnek a hajó gyomrából, majd összeszorított szájú angolok. Pipával a szájukban. M:mdenhol virág; muskátlik, verbénák, kardvirágok, törpe ciprusok, szalviák. A vén fák fent hordják fejüket, fent, a magasban rezeg minden levelük. Víz-szag van a parton, nevet a Tó, a pecázók szemberántott sapkában várják a mesebeli óriásharcsát. A nyolcvan- kilósat, amely azonban elvinné kisujjnyi vastag horgászbotjukat, és magukat is. De ég bennük a kaland és a fogás izgalma. •— Az öreg csónakmester dörmög a fiúra, lányra: „Ne azon! Vissza! Forduljanak vissza! Adok egy másik csónakot, egy „raikétásat”. Maguk, az ilyen fiatal párok szeretnek repülni. A mennyországba. Itt van ez a félig rakétás. Ne féljen, kislány, lépjen csak, ez a fiú — ugye, a vőlegénye? •— kimenti magát, mert ha nem tenné meg — itt vagyok én!” — És kidülleszti mellét, ám pocakjáról majd leesik a madzaggal megkötött semmi-nadrág. Így ragyog itt az élet. Máshol is szépen, itt nagyon szépen. Nappal még-még forró a nap, melegen lüktetők a szívek, de este, kilenc óra után a fák közül pókok szállnak; az ember homloka beleakad szálukba; csendes, meleg sarkot keresnek. Már bőröndöket cipelnek az állomásra, a rampa nagy kolompja ércesen csereg; hazamennek az emberek. Csak a vén fák, a sötétlombú nyírek, a sárguló vadgesztenyék maradnak itt, meg a Tó, valamint a pirosra festett, és még mindig, még mindig pirosán tüzelő padok fájába vésett leányszívek. MORYAY GYULA 132
