Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
Fél hetet mutatott az óra, és két macskának még nem volt gazdája. Francois bebújt az ólba, arcához szorította a meleg gombolyagokat és arra gondolt, mért nincs macskaóvoda, amikor valaki köhögött. Az éjjeliőr állt ott kutya nélkül. Francois nekidőlt a macskaháznak. Nézett az ecetfára, s úgy mozgatta a fejét, mintha madarat keresne a lombok közt, de nem azért, hogy örüljön neki, hanem hogy elkergesse. — Itt vagyok — mondta az öreg. Francois kopogott a sarkával az ajtón, s arra gondolt, miért mondta ezt úgy, mintha hívta volna valaki. Az állomáson döngve összecsapódott két tehervagon. Az öreg levette a micisapkát, törülgette kopasz fejéről az izzadtságot és várt. Várta, hogy a fiú is megszólaljon, majd megértve, hogy hiába vár, beszélni kezdett: — Mindenkinek kell valaki: asszony, gyerek, vagy legalább egy kutya. Nem mondom én, hogy drága vagy szép kutya legyen. Még jobb is, ha csúnya vagy beteg' az az állat. Mondjuk — rokkant. Még az a legjobb, ha rokkant, mert akkor nyugodt lehetsz, hogy nem hagy el. Az ilyen kutyának nagyon kell hogy gondját viseljék. A tűzbe is elmenne azért, aki ővele ilyent tesz. Éjszaka, ha kerülik a telepet, előrefut, de minden saroknál visszanéz, hogy megy-e utána a gazda. Ha az nagyon lemaradna, visszafut hozzá. Leül eléje, fölnéz az arcába, és érzik mindketten, hogy összetartoznak, és már nem félnek annyira. Mert nehogy azt hidd, hogy a kutya vagy az éjjeliőr nem fél. Fél, csak nem annyira, mintha egyedül lenne. Később aztán megszokja, egészen persze soha. De mi van, ha szomorkodni kezd az a szegény? Nem eszik. Belenyal az ételbe, félreül, mintha mondaná, hiába erőltetem, nem esik jól. Ha kerülni kell a telepet, elmarad. Néz az ember után, szinte mondja: „Eredj csak. Pihenek egy keveset, és futok utánad.” Aztán mégse fut. Fölkel, tesz néhány lépést, újra lefekszik. De ekkor már azt mondja a szeme: „Maradj! Maradj, mert nekem valami nagy bajom esett. Nem is tudom, hogy mire végzem.” Indulnál, de nem tudsz. Leülsz mellé, simogatod és egyre arra gondolsz, elhagy hát ez is. Pedig az lenne jó, ha a kutyák túlélnék gazdáikat. Három, négy kutyát is eltemet az ember élete során. Mire mindezt elgondolod, már nincs is kutyád. Más talán képes volna megnyúzni, hogy kesztyűt csináltasson a bőréből vagy sapkát, te meg csak arra gondolsz, hogy ez volt az utolsó. Nem akarsz többet eltemetni. Igen, de valami élő csak kell az embernek. Olyan lenne jó, amelyik nem szereti annyira. És ha ilyenkor azt mondják az embernek, hogy valahol macska kapható, mindjárt azt gondolja, igen. Az kell nekem. Egy macska. Mert a macska számító állat. Jobban ráillik, hogy számító, mint a kutyára. Könnyebben rá lehet fogni, hogy az. És éppen ilyen kell. Mert ha el készülne menni az ember, könnyebben sikerül, ha tudja, hogy könnyebben eresztik . . . Látod! Miket nem gondol az ember, ha meghallja, hogy valahol macskát árulnak. Azon a napon, amikor a kapun jöttek ki a Romból, egyetlen érzés, a bosszú fűtötte őket. Még aznap elkészültek az ú-szöges csúzlik, másnap délelőtt a nyílpuskák, buzogányok, vas'botok, délután már dologtalanul tettek-vettek az udvaron, s készültek a halálra. Amint közeledett az alkonyat, úgy lettek egyre szótlanabbak, hiszen nem bizonyos, hogy valamennyien megérik a reggelt. Harcuk igazában nem kételkedtek. Már nem bosszú, halálraszánt kötelességtudat 16
