Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Debreczeni Imre: Inkább a halál (elbeszélés)

a végzetes jeltől. Borsos árat kért, de megszabadította. A forradás — hányszor megnézte a tükörben! — olyan volt, mint egy sebesülés. De azért nem merte mutogatni. Rózsi is csak fél évvel azután látta meg, mikor már férj—'feleség voltak. Vele a gyárban ismerkedett meg. Rózsi idevaló. Azonnal beleegyezett, mikor azt akarta, hogy leköltözzemek Újpestről. Negyvenhét óta élnek itt. Van egy fiuk, már iskolába jár. Jól élnek. Rózsi gyakran faggatta a szülei felől. Azt mondta neki, hogy nem élnek már. Lehet, hogy valóban nem élnek már, s ha igen, valahol Németországban, Hogy merre, nem tudja. Néhányszor megpróbált érdeklődni, nagyon óvatosan persze, de semmit sem tudott meg.

Ötvenhétben, mikor a karhatalomnál kitüntették, s kínozni kezdte az az álom, gyakran beszélt álmában. Rózsi megsejthetett valamit, sokat faggatta akkoriban. Hogy meg ne tudja a titkát, átköltözött mellőle a másik szobába. Azóta egyedül alszik. Rózsi sokat sírt akkoriban, azt hitte, elhidegült tőle, nem szereti már. Mit tehetett volna? Inkább ezt higgye. A legborzasztóbb az egészben, hogy nem beszélhet felőle, senkinek. Még Rózsinak sem. Néha miajd szétfeszíti a közlési kényszer. De nem teheti, nem adhatja ki magát még a feleségének sem. Azt hitte, majd az idő, a távolság elszürkíti, kifakítja a gyötrelmeket. De nem. Minél behatóbban megismerkedik a marxizmussal, annál rosszabb. Jelentkezni kellene, bevallani mindent. Nem lehet így élni. Maga miatt nem tétovázna, de Jancsi, a fia. Kiváló úttörő. Ha megtudná, hogy az apja . . . Nem, képtelenség!

Miután végzett a veteményes kerttel, megöntözte az élőkért virágait is. Szép virágai vannak. Akik elhaladnak a ház előtt, többnyire megcsodálják. Gyakran a megjegyzéseiket is meghallotta. A város szélén épített házat, más látnivaló nincs a közelben. „Aki a virágot szereti. . .” Mintha arcul csapták volna. Sokszor megbánta már, hogy ide épített. Valakinek még feltűnhet az elkülönülés. A szomszéd ház, s az övé között negyvenméteres a távolság. Okosabban teszi, ha bent épít a városban, valamelyik félreeső utcában. De nem akart senkivel összejárni. Ez az elkülönülés külön tehertétel, vonzódik az emberekhez, utálja az egyedüllétet. Mindig olyankor kínozzák ezek a gondolatok, ha egyedül van. Társaságban állandóan vigyázott rá, hogy mennyit iszik, félt, ■hogy fecsegni talál.

A tó felett megjelent a nap. A vérvörös korong néhány percig ott időzött a vén nyárfák fölött, aztán elhalványult, s gyorsan emelkedni kezdett. Forró nap ígérkezett. Megmosdott a kútnál, elhessegette a szemtelenkedő szúnyogokat, bement a házba, s felöltözött. A munkásőrruháját vette fel, délután gyakorlat lesz, nem akart hazajönni a nagy melegben. Már megreggelizett, mikor eszébe jutott, hogy igazolványai a másik ruhájában vannak. Átrakta őket zubbonya zsebébe. Az igazolványait mindig magánál hordta. Kínosan vigyázott rájuk. Félt, hogy netán tűz támad, vagy valami más baj éri őket, s abból nagy baj lehet. Beszólt még Rózsinak, s elkerekezett a gyárba.

Napok óta tartott már a szokásos nyári nagyjavítás. Sokan szabadságukat töltötték, csak azok jártak be, akik részt vettek a munkálatokban. Már hat órára nagy lett & hőség, levetette hát zubbonyát, s a festőműhelyben akasztotta fogasra. Később úgyis át kell mennie az irodára, ne kelljen végigkutyagolnia a gyárudvart az öltözőkig, meg vissza.

Dolgozni kezdett. A szétszedett kazán elemeit tisztogatta, jót tett neki a munka, lassacskán megkönnyebbült, a munka ritmusa megnyugtatta. Nem akarta elhinni, hogy már tíz óra van, mikor megszólalt a kolomp. Ilyenkor szoktak leállni tízóraizásra.

50