Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Solymos Ida: A remény törvénykönyvéből (vers)

9.

Először élek józanul.

Alaptól csúcsig boltozom gyufaszál-mondataid házát katedrálissá — bár ne látnád!

10.

maga mélységét éli csak, teste rémületét.

Maga-kitalált országában ül, babszemnyi fejedelem, detronizált.

De mégis, állam! s egy zsoltárnyi történelem.

Nem látom? elképzelhetetlen. Istápolt gőgje hát nagyobb. Mégis, ideárad szünetlen, mint ég felé a templomok. Jobbik énje itt él a kertben, ifjabbik arca erre néz.

Elhitte: sose téved erre — gyáva madár: én se oda — s két földszélen egymást perelne kuporgunk, egymás ostora.

12.

11.

Teste mögött úgy él az ember, tántorog vagy ugrásra kész, járkál, félrebeszél, félsóhajon elél, lemond a levegőről s még akkor is remél, füvekkel, fákkal összefog, ragyog, mikor a madár is kopott s bár fölgyúl mint pompéji kép,

Egyszer eljön. Önérzetének megadja halkan, ami jár. Kivárjuk azt a néhány évet, míg félholtan idetalál.

13.

Bárhogy nézem, ez gótika, arca épülő csarnoka; ablakai és tornyai tán nem fognak leomlani.

GUNGL LÁSZLÓ: ZALAI DOMBOK

42