Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
nedvességet, amíg zubbonyáról a vállpántot, a hajtókát és a kitüntetéseket lefejtette. Aztán az árulkodó gombokat vagdosta le a zubbonyról és nadrágról, lefejtette a zsebfedőket is. Nevette a férfit, aki gyámoltalanul tartotta lecsúszni készülő nadrágját. Az inge is gyanús lett az asszonynak, azt is le kellett vetnie. A nő a nyakában függő azonossági jegyét is el akarta venni, de azt a férfi nem engedte. És ha megtalálják?! Ehhez a nők nem értenek! Darabokra tördelte — most már mindenki számára halott. Halott, gondolta, s ránézett az asszonyra és nevetett. Az tiszta inget és avítt, de tiszta nadrágot hozott. A pincében hordható cipőt is talált, csak kiskabátja nem akadt, jóval testesebb volt a nő férjénél. Megpróbálta, hogy megnézze magát a nő kicsiny, zöld tükrében, de az any- nyira torzított, hogy lemondott róla. Nem is fontos, hogy önmagára ismerjen. Az asszonyban és új életében kell ismét megtalálnia önmagát. Az asszony bezárta a kaput, összehúzta az ablakok előtt a vászonfüggönyt. Aztán lefeküdtek az ágyába és a félhomályban egész nap ünnepeltek, majd csillagfényben egész éjszaka s csak akkor keltek fel, amikor újból reggel lett. Az idő megszűnt számukra, a nappal is meg az éjszaka. Minden közömbös volt’. Feküdtek. Kint a földeken, kint a delek forróságában, testükön a fák árnyékfoltjaival, felettük az izzó ég sátrával. A férfi beszívta az asszony lélegzetét és kezében tartotta verítékben fürdő mellét. Éjjel az asszony ágyában örültek egymás kékesen csillogó, hűvös testének és kora reggel a kert gyöngyöző füvében hűsítették le felforrósodott bőrüket. A férfi észrevette, hogy a vidék már nem lapos. Szeme, közel a földhöz, hullámokat és dombokat fedezett fel. Az ég sem volt már olyan alacsony. Magasan ívelődött és a Nap vagy csillagok fénye ragyogta be, távoli felhők úsztak át rajta. A férfi úgy érezte, hogy a föld annyira az övé lett, mint azelőtt még soha. Alámerült benne, kalapáló szívvel, mélyeket lélegezve, a Nap már csak távoli elhagyott világ derengése volt, apró fény a tárna végében, amelynek védelmében boldog állatokként szeretkeztek, aludtak és lélegeztek. Egyszer a nő hangjára ébredt. Nem tudta, nappal van-e, vagy éjszaka, este vagy reggel, nem tudta, hol fekszik, a mezőn-e, vagy ágyban, fa tövében vagy annak a pataknak hídja alatt, amelybe egyszer elsüllyesztette volt énjét. Az asszony szeretettel, sürgetően, csaknem kétségbeesetten szólt hozzá. Ö felnyitotta a szemét és nem értette meg. Rádöbbent, hogy sohasem fogja megérteni. Bármi is történik és talán már meg is történt, nem fogja megérteni. Újból lehunyta szemét és kétségbeesetten karolta át az asszony csípőjét. A nő teste volt számára a biztonság, de még ekkor is úgy érezte, hogy emelkedik, teste könnyű lesz és feltartóztathatatlanul száll a tárna távoli szája felé. Keze elengedte kedvesét, földbe, gyökerekbe, kövekbe markolt, amit csak meg tudott ragadni, hogy lent maradhasson a mélyben, ne libbenjen fel oda, ahol a tárna szája felett a távoli fény világított. Felpattant, zavartan körülnézett és az asszony csillogó szemére, felnyílt szájára talált reá. Az asszonyi test gyöngéd súlya alatt ismét visszafeküdt — s újra alámerült. Az asszony karja erősebben lehorgonyozta, mint kapaszkodó ujjai. A nő ajka és öle szegezte a földre. Később, hogy felkeltek és dolgozni mentek, már nem tudta, hogy álmodta-e vagy valóban ölelkeztek a patak hídja alatt. Eljött a nyár és el is múlott, a fákon megsárgultak a levelek, a mélykék égen nagy, őszi fellegek gyülekeztek, mint óriási teherhajók a kikötőben. A fiatal paraszt most már sohasem ült az ablak mögött, az utat kémlelve, vagy ismerősökre lesve, még akkor sem, ha ráért. Ismerőse volt elég, gyerekek, öreg asszonyok, aggastyánok, csakhogy nem értette meg őket, legkevésbé a gyerekeket. Az öregekkel néhány szó és rövid mondat erejéig még elbeszélgetett valahogyan, de a gyerekekkel és világukkal nem tudott kapcsolatot teremteni. Azok 19
