Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
volt az egyetlen jele annak, hogy kezdettől fogva nem voltak egyedül. Az országút egyik kanyarulatánál aztán megpillantották maguk előtt a kocsit. Gyorsan közeledtek hozzá, lassan haladt. Egymásra néztek: az előttük levő kocsit nem kísérte porfelhő. Állt és ahogy közeledtek hozzá, azt is látták, hogy kissé ferdén, egyik oldalán megsérültek a gumijai. Az úton víztócsa csillant meg, a hűtő kifolyt vize. Élesen figyelték a környező vidéket — fedezék, búvóhely semerre. A hűtőt és a gumikat keresztüllőtték, azonkívül azonban semmi egyéb jele a támadásnak, illetőleg menekülésnek, sem sebesült, sem halott, mégcsak elhajigált sisak sem volt látható. Csak egy eldobott cigarettavég, mintha valaki a legnagyobb nyugalomban szívta volna végig. Ettől kezdve megszűnt előttük a nyom, csak a parasztszekerek halvány, életlen kerékvonalai látszottak az út lisztfinom porában, köztük patkók elmosódott lenyomatával. Hallgatott, a kocsival elfoglalt vezető szintén. Egyre mélyebben futottak bele a készülődő ünnepbe, amikor a következő faluba érték. Ez éppen olyan tiszta és kihalt volt, mint az, amelyet elhagytak. Kínzóan támadt fel benne a béke vágya. Annyira idegen volt itt minden. Sem torony, sem domb, sem erdő, az országút fátlan, árnyéktalan, a termékenység szinte végtelenbe nyúló lapályain néhány árva nyír állt csupán. Hirtelen feltámadt benne a gondolat: és ha az országúinak most előtte is, mögötte is vége szakadna s ő kiszállna, otthagyná kifolyatott hűtővel keresztben az országúton a kocsit és menne a leányok meg asszonyok után, akik vödrökkel a kúthoz sietnek, ahol gyermekek játszanak ottfelejtett kék játékkannával. Köszöntenék egymást és arról beszélnének, hogy minden elmúlt. Ami volt, az csak gonosz álom. Előttük és mögöttük megszűnt a front, partra szálltak a béke szigetén, ahol csak asszonyok és gyermékek vannak és ahol most ébred az élet. A harmadik faluban találkoztak először emberekkel. Messziről látták őket, mert zárt alakzatban haladtak. Port kavartak fel, az álomvilág tehát mégis élt t Hunyorítottak, hogy az élesen tűző fényben jobban lássák a csoportot — ruhájuk színe gyanúsan olivzöld! A kocsival nem állhatnak meg, az gyanús lenne. De bizonyos, hogy a szemközt jövők oroszok. Egymásra néztek. Tehetetlenek, még fegyverüket sem használhatják a (kocsiban és kitérni sem tudnak semerre. A vezető leeresztette az ablakot, hogy legalább az üvegszilánkok ne sebezzék meg őket, aztán rálépett a gázpedálra. Szemközt velük egy orosz altiszt jött tizenkét emberrel, sisakban, vállukon géppisztoly, övükben kézigránátok. Rohamosztag. A vezető azon igyekezett, hogy kihozza a kocsiból, amit csak lehet. Tíz méternyire közelítették meg a csoportot, már azoknak is észre kellett venniök őket. Nem láthatta, hogy neki milyen a nézése, de a vezető olyan volt, mint akire ráfogták a fegyvert és most számára az egész világ a fegyver csövének sötét nyílásává zsugorodott. Nem gondolkozott, csak mozdulatokat hajtott végre ön- tudatlanul, saját akaratától függetlenül. Közben élesen megfigyelte, hogy mit tett és bizonyosan tudta, hogy sem meggyorsítani, sem megakadályozni nem képes az elkövetkezendőket. Csak egy kemény ütést érez majd a mellén és forró levegő fog az arcába csapni. Ekkor fegyvertelenül kihajolt a kocsi ablakán és kezét puha sapkájához emelte. Tisztelgett — mögötte semmi más, csak a paradicsom és annak ünnepi békéje. Előtte egy fiatalember, akit ellenséges katonának öltöztettek fel és aki tágranyílt szemmel mered reá. Aztán ő is sisakjához emeli kezét, fejvetéssel és pillantással kíséri őket, amint közelednek hozzá, előtte vannak, elmennek mellette és elhagyják. A következő pillanatban mindent beborít a kocsi mögött kavargó porfelhő. Még csak most érzik a jeges hideget hátukban, mintha dermesztő szél fújt volna keresztül a kocsin. Most kell felocsudniok az oroszoknak, most adja ki az altiszt a parancsot, hogy lőjenek bele a porfelhőbe. Tizenhárom géppisztoly valamennyi golyója nem hibázhat! 8
