Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
BRICH LANDGREBE Fáradt volt, amikor a faluba bevonultak és bal kezét derékszíján lógó sisakján nyugtatta. A sisak minden lépésénél erősen a csípőjéhez nyomódott. Jól érezte miagát és biztonságban, mert tudta, hogy most kiadós pihenés várja, semmittevés, olyan vakációféle, nem háború. Nyomorúságos, alacsony zsellérházak között jártak. Az előtte vonuló lovak, kocsik, emberek felkavarták a port. Sokáig nézte feje felett az eget, a felhőket, és amikor káprázott a szeme, ismét a földre vetette. Magas, fehér templomtorony jelent meg szeme előtt, fehérre meszelt udvarok és piros cseréptetők villantak ki sötét fenyőtörzsek közül. Az erdőben és a bokrok között láthatatlanul leányok kacagtak, a templom harangjainak hullámzó zengésében még az út és a nagy tér macskakövein koppanó kemény, peckes léptüket is hallotta. Látta a napsugarakként szétterülő utakat, a lépcsősen emelkedő szántókat és ahogy mindez beleolvadt szülővárosának kavargó életébe. De tudta pontosan, hogy mindezt csak álmodja, a valóságban csak a kunyhók alacsony szalmatetejét látja, nincs fehér ujjal az égre mutató templom- torony, nem kacagnak láthatatlan lányok, léptük nem koppan a macskaköveken, a falu körül a semmi nyújtózkodik. És ami van, az lapul. Mintha a templom- torony hagymakupoláját egy hatalmas ujj összeroppantotta volna s a tetőkre meg az ég hágott volna reá. Az egész tájat talán egy gigantikus henger járta meg és csak síkságot meg sárga agyagport hagyott maga után. Még harangszó sem hullámzott a vidék felett — a harangokat beolvasztották. A síkság hallgatva terült el a háború közepén. A katonák megálltak a téren. Levették sapkájukat, sisakjukat vízbe merítették, megmosták poros arcukat, de ha valamelyikük ivott, azonnal széles ívben a földre köpte a vizet. Az úgy gurult a porban, mint a higany, a keményre taposott föld csak sokára itta be. A katonák után a lovak is a vályú fölé hajtották fejüket, orrlyukig bemártották és újból visszarántották — ők sem ittak. Leszegett fejjel álltak a kút mellett, nem nyerítettek, csak csendben kapartak* mintha idegen istállóban lennének. Néhány katona levetette zubbonyát és kezével megnedvesítette magát az inge alatt, hogy felfrissüljön. Egypáran a közeli házakba mentek be. Senki sem jött ká elébük, hogy szállást kínáljon, bár a falu lakói jól láthatták, miről van szó, az emberek és állatok fáradtak, porosak voltak, a nap pedig már nyugodni készült. Ö szokása szerint, amennyire csak lehetett, elkülönült. Nem akarta sem az előtte járók porát szívni, sem a csípőkön himbálódzó rohamsisakok csörömpölését hallgatni, de legfőképpen nem akart az örökké visszatérő beszélgetések fültanúja lenni: mi lesz, miféle kaja remélhető, akad-e majd nő, akivel lefeküdhetnek. Látta, hogy a víz ihatatlan, tehát oda sem ment a kúthoz. Neki minden szállás megfelelt, evés, alvás nem érdekelte — örült, hogy egy időre vége számára a háborúnak. Gondolkodhat, olvashat, a szolgálat alig fogja igénybe venni. Értette a módját, hogyan maradhat magára. A szálláscsinálók majd csak találnak egy kuckót, ahol meghúzhatja magát, ahol nem kell a többieket hallgatnia, elmehet, ahányszor akar és siketnek tettetheti magát, amikor úgy tartja kedve. 3 Visszatérés a paradicsomba
