Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - SZEMLE - Rónay László: Sinka István: Mesterek uccája
Néhány hónappal a Végy karodra, idő című válogatott verseskötet után ismét új költeményekkel jelentkezett Sinka István. Talán születésnapi ajándékul szánta új kötetét (Mesterek uccúja címmel jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában) — szeptemberben ünnepeltük ugyanis a költő hetvenedik születése napját —, talán az a fokról fokra elmélyülő mondanivaló, amely mostanában írt verseit jellemezte, új megjelenési formát keresett magának; így született meg a kötet anyaga: negyvenöt rövidebb vers és a Mesterek uccája című hatalmas eposz. Mint újabb köteteiben általában, ebben is a múltat idézi Sinka István, amikor: I-Naggyal és Á-Baloggal Ormágyról is mentünk tova, s talpunk alól szállt a por, mint sorsunk sárga füstoszlopa. (Ringassátok el, csillagok) (Hadd jegyezzük meg itt közbevetőleg, a költő nem mindegyik versében idézi vissza a múlt teljességét, nem mindegyikben „szenved meg” a versért és az emlékért, sokszor választ költői szépségű, de kicsit talán „látványos” lezárást, mint éppen ebben a versben is, amely az időszaki munkát vállalók hiteles látomásának indul, de a befejezésben túlságosan is megemelkedik: ... Emlék! emlék! Hová is lett, / I-Nagy és hová Á-Balog? / Lelkűket, ha majd arra száll, / ringassátok el, csillagok! Ennek az egykor szilaj ódái szárnyalással suhanó költőnek ma alapélménye a magányosság, az emlékezés ködös szomorúsága. Ez azonban nem szegényíti, inkább gazdagítja és mélyíti költészetét. Érdemes idézni Fáradt, nagy öreg kezemmel című nagyon szép versét, amely ennek a lírai magatartásnak minden szépségét magába sűríti: az emlékezéstől egészen a fáradt belenyugvásig. Ülök egymagámban... Semmi fájdalom nem érint már — este van: este. S ha jön: jöhet bíborban a reggel: egy marad csak, ami még óvhat: fáraóit, nagy öreg kezemmel rám takarom a takarómat. Sinka István: Mesterek uccája A versek gazdag anyagából időnként a régi műfaj, a ballada is elővillan, de új megoldásokban, „modernizálva”: nem a cselekmény válik benne szaggatottá, hanem a költő a gazdag ember bőkezűségével szakítja félbe az emlék filmszalagját, s így ezt az alapjában tragikus műfajt li- rizálja, képekkel, sejtelmes látomásokkal gazdagítja: Szánk mezején mese alszik, éje mint az ében. . ■. Aludj mese, nagy csillag a kék idők ölében. Tázlár dombját eső mossa, fénylik az időben. ■.. Aludj csillag, holt mese a rózsaszín esőben. (Sírvers, elfelejtett mesékre) Azt jelentené ez a „sírvers”, hogy a költő immár elveszítette erejét, nem tudja megírni emlékeit, melyek még ott feszülnek benne készen, hogy verssé formálódjanak? Alighanem többről van itt szó: arról a belső tematikus átalakulásról, amely Sinkát arra készteti, hogy még egyszer megidézze a múltat, de a „mesék”, a könnyed, gyakran erőfeszítés nélküli lírai mutatványok helyett inkább a prózához, a valósághoz is sokkal közelebb álló epikus művét, a Mesterek uccáját alkossa meg. Mert bármennyire gazdag és sokféle költői arculatot tár is fel a bevezető lírai ciklus, a kötet magvát mégis a címadó hatalmas vers adja, amely jóformán előzmények és költői hagyományok nélkül vállalkozik arra, hogy az elmúlt világ egyik „irodalmon kívüli” rétegét, a nyomorhoz közelálló kétkezi falusi mesterek világát megidézze és sorsuk tanulságait immár a ma aspektusából oldja meg. Néprajz, próza és ballada ötvöződik ebben a költeményben, de a lírikus, a jelenségeket mindig a szépség szemüvegén át figyelő költészet is megvillan benne, s nem a cselekmény lesz az elsődleges — jóformán nincs is cselekménye, inkább 151
