Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Héra Zoltán: A vendég és a kacsintók (elbeszélés)

ratlanul — egy jókorát kacsintott. Egyet, s aztán egy másikat is. Kétszer egymásután.

Valami azt sugallta a vendégnek, hogy ne nézzen többé vissza emberére. Másvalami viszont azt sugallta neki, hogy nézzen csak oda szépen, ne arisztok- ratáskodjon, ne kényeskedjen: ha elfogadta a derék ember figyelmét, fogadja el — mert hát mit is jelenthetne mást a kacsintás — az elismerés egyszerű, s netán érdekesebb megnyilvánulását is. Sőt mi több, miként hajdan, hasonló alkalmakkor tette, viszonozza is a szívélyes gesztust: ha az effajta jelbeszódet férfi és férfi között egy régi, messziről nézve romantikus kor elmúltával már erőltetettnek, s avultnak érezné, hát éljen az enyhébb formával: legalább hunyorítson.

Előbb az első sugallatot érezte erősebbnek, s aztán a másodikat, és — jóllehet kissé bizonytalankodva — cselekedett. A kacsintó felé fordította újra az arcát és — „rajta”, biztatta magát — finoman hunyorított.

Megtette és örült, hogy meg tudta tenni. Jámbor öröm volt ez, gyanútlanul átadta magát neki a vendég. A múlt, amely oly sokszor zaklatta — az emlékek jöttek már hívatlanul is —, most megint ott volt körülötte a képeivel, s azt a jó érzést sugallta neki megint, hogy tulajdonképpen nem is szorult oly nagy idő harcos ifjúsága és harcos öregkora közé. A különbségek, amelyeket — összevetve régi megnyilatkozásait a mostaniakkal — oly élesnek ítélnek némely ellenfelei, tulajdonképpen nem is lényegesek. Az öreg más szavakat és más érveket, pontosabb, körültekintőbb érveket használ, mint egykor a fiatal, ám tulajdonképpen ugyanazt teszi, amit tett hajdan ama másik. Rejtett, felismerni és megvilágítani nehéz összefüggések láncának feszült ő neki régen is, s annak feszül neki most is, s amit így ismer fel és küzd ki, azzal megy az emberek közé. S ami a kettő közé esik, két évtizedes szobatudósi élete? Olyannak hat ez is, mint egy hosszú, de mégis csak egyetlen éjszaka, két nappal között.

Vitték, lebegtették ezek a gondolatok, olyannyira, hogy már el is felejtették vele, mi indította el őket. Egy idő múltán azonban újra visszanézett a kacsintóra, és látta, hogy embere időközben alaposan megváltozott. Ha az előbb még áhítat, majd barátság sugárzott róla, most valami kérkedő dölyf puffasztotta a derék férfit. Izgett-mozgott a jó ember, lóbálta a lábát és recsegtette a széket. Különben pedig látnivaló volt, hogy lapos pillantásokat küldözget mindenkinek, akinek figyelmét feltűnő viselkedésével magára vonja.

Meglepte ez a fordulat a vendéget, ám indulata okait most már nemigen vizsgálgatta. Ellenkezőleg, haragot érzett. — Ha nem szorulnék tolmácsra, hát megadnám neki —- gondolta, s ezzel mintha el is intézte volna a maga részéről a dolgot.

A folytatásra egy újabb kacsintás miatt került sor. Az történt ugyanis, hogy a nemrég még egyszerűnek tetsző, majd pedig rakoncátlankodáson kapott férfiről egy fiatal hölgyre vetette pillantását a vendég, s miután úgy találta, hogy minden a legtökéletesebben rendben — a hölgy szép volt és szépen is figyelt —, tekintete újra visszatért oda, ahonnan elindult; a már említett fiatalemberre, az okosra, a ruganyosra.

Mintha valami részvevő fájdalmat vett volna most észre a fiatal társán, magyarázatra szorult, és — érdekes — jött is rögtön a magyarázat. Egy röpke oldalpillantást vetett a szemével a fiatalember, s pillantása szemmel láthatóan az előbbi, rakoncátlankodó férfi felé irányult, s minden valószerűség szerint azt kívánta megértetni, hogy ama férfi viselkedését mások is minősíthetet6