Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csikós József: A kirakatban

Fél éve történt valami a kirakatban. Reggelente még megjelent az idős ember, de ahogy felöltötte viseltes ruháit, hamarosan ismét lehúzta a rácsot, alul beakasztotta a rozsdás lakatot, és kis csomagjával eltávozott. Leggyakrabban egész nap így, leeresztett rácsokkal állt árván a kirakat, és esténként csak egy mozgó alak imbolygását lehetett látni, a villanyban áttetsző olcsó drapérián.

Aznap reggel későn ébredtünk, sietve öltözködtünk, felhörpintettük a teát, kulcscsörgés, busz, villamos.

— Szervusz, igen, nem felejtem el, anyunak egy csokor virág és neked egy pusztai büdös sajt. . . igen, amiben már mászkálnak a kukacok. . . jó, jó leszek . . .

Az utcán a rettentő forgalom, lassú villamosok. Az üzletek mindenütt nyitva, ajtók, ablakok kitárva. Pokoli hőség, fullasztó kánikula.

— Csókolom, szivecském! Melegen üdvözlöm abból az alkalomból, hogy öt éve először önnel is előfordult, amin hivatalunk valamennyi dolgozója átesett már.

— Kanyarós vagyok? Biztosan fordítva vettem fel a pulóverem! Nem, nem! A nagy sietségben elfelejtettem fogat mosni. De honnan tudja ezt a főnök?

— Ne vágjon olyan kétségbeesett képet. Nem történt semmi különös. Elkésett! Végre egyszer maga is elkésett.

Az órámra néztem, fél tíz volt.

— A rácsok ... — mondtam hangosan.

— Miféle rácsok . . .?

— Ah, semmi! Biztosan korábban elment a kis öreg. Talán vásárolt előbb. Citromot, egy kis bolgár őszibarackbefőttet, amit szokott. Tudja, az ébresztőóránk nem csörgött ma reggel. Elfelejtettük felhúzni.

Délutánra elviselhetőbb lett a levegő. A gutaütésből szinte feltápászkodtak a hosszú, széles sugárút platánjai. Hazafelé gyalog szeretek menni. Gondolkodom. Közben, közben összekoecanunk a járókelőkkel. Akár valami jegestengeri jégtáblák. Rideg „pardon”-ok, hűvös „Elnézést kérek” és gúnyoros „Oh, bocsánat nadsád”-ok. De gondolkodni azért lehet. Ügyet sem kell vetni az ilyen apró-cseprő összeütközésekre. Az ember egy a tömegben, és ismeretlen, tehát lényegtelen. Ugyan ki veszi észre, ha kettővel többel, vagy eggyel kevesebbel lökdösődnek. Befordultam az utcánkba. A kirakat rácsai ismét lehúzva. Alul a lakat ügyetlenül felfelé ágaskodott. Az idős ember sohasem így szokta. És egy tábla . . .

„. . . hatóságilag lezárva! Feltörni tilos!”

A házmestemé. Gyorsan a liftbe.

— Zsuzsika, hát látja, az a vénség, öngyilkos lett, kinyitotta a gázcsapot tegnap éjszaka, és meghalt, azt mondják azért, mert megmondták neki az orvosok, hogy a hetvenéves feleségének márcsak órái vannak hátra, és jött reggel egy mentő, meg nyomozók és elvitték az öreget, és azt mondják, hogy zöldségboltot csinálnak a lakásukból, a bútort meg azt a sok kacatot már ki is vitték a szeméttelepre, látja, végre lesz itt a közelben egy zöldséges, úgyis régóta járunk már a szomszéd utcáig, de tudja, azért én kimentettem egy konyhai mérleget, úgyis hiányzott a háztartásomból, ez volt az egyetlen érték abban a kócerájban, higgye el nekem! Zsuzsika . . . hallja? Mit szól hozzá?

Kattant a szerkezet, a lift megállt a hatodik emeleten.

— Végre! Az állatkertbe jártak két forintért. Az asszony a kis medve- Eocsokat szerette, az idős ember meg a hallgatag oroszlánokat.

CSIKÓS JÓZSEF

140