Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kovács József László: Vallomás a szülőföldről
Az ember szerepe a költészetben mindig központi szerep volt, nemosak ma, hanem évszázadokon keresztül, hiszen a költészet lényege, mondanivalójának eredője mindig valami emberi érzésből, gondolatból, szépségből vagy szenvedésből fakadt. Mégis, hogy a magyar költészet ilyen út után eljutott az emberig, ennek elsősorban az az oka, hogy a huszadik század megteremtette azt az emberközelséget, megteremtette a költészet számára azt a világközelséget, amit a régebbi költőink még nem érezhették meg, még nem vehettek birtokukba. Mire célzok én tulajdonképpen ezzel? Arra, hogy minden költészeti kornak megvolt a maga hőse. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket ilyen költői hősökre. Toldi' Miklós vagy a János vitéz például mint szimbólumok jelezték a költészet lényegét. Ebben az időben Arany János és Petőfi ezeken az alakokon keresztül próbálta megmutatni, hogy mit jelent az ő szabadságeszményük, hogyan győztek az ő hőseik, hogyan győzött egy János vitéz, hogyan győzött egy Toldi Miklós. Ha ma megnézzük, hogy mi a mi költészetünk hősi eszményképe, azt látjuk, hogy az egyszerű. Az egyszerű ember osztály nélkül, az egyszerű ember tulajdonképpen nemzet nélkül, bár a magyarságról nem feledkezünk meg, szem előtt tartjuk, hogy mi magyarok vagyunk, mégis az emberről beszél a költészet, az egyszerű, a dolgozó emberről, arról a mindennapi emberről, aki teszi a munkáját, és közben gigászi feladatokat hajt végre. Hogy rátérjek a kérdés lényegére, költészetünk fő feladatának azt tartom, hogy ahogy a régi korok megteremtették a maguk költői hőstípusát, megteremtették a maguk János vitézét, a Háry Jánosát, vagy a Toldi Miklósát, ugyanúgy kell a mai költészetnek megteremteni a mára tipikus embereszményt, az egyszerű emberek világának a legtipikusabb kifejezőjét, a haladó embert. Én dunántúli kis faluból származom, gyermekkorom, élményvilágom szorosan odaköt még ma is, tehát ha emberről írok, emberről beszélek, akkor nyilvánvaló, hogy a legközelebbi emberek, családom, apámék, testvérem és rokonságom adja azt a modellt, amely modell nekem nagyon jó arra, hogy kifejezze azokat az emberi gondolatokat vagy érzéseket, amelyeket általában tipikusnak vagy közérdekűnek hiszek. Így kerültek az én verseim közé olyan tematikájú költemények, amelyek valóban élő személyekről szólnak, akik nemcsak hogy élnek, hanem a legközelebbi rokonaim is. Ügy gondolom, hogy az ember szerepe a költészetben azért nagyon fontos, mert a művészetek más ágaiban, például filmen, a képzőművészetben vagy a zenében, más-más eszközökkel közelítik meg korunk problémáit. A költészet egyedül az, amely műfaj a legtömörebben, a legössze- fogottabban tud beszélni apró emberi örömökről, bánatokról, tehát mindazon emberi érzésekről, amelyek nemcsak a költőben vagy a szűkebb családjában vannak, hanem általában jellemzők a társadalomra is. így, ha visszagondolok rá, hogy öntudatlanul szinte, anélkül, hogy végiggondoltam volna, mint élményt írtam meg számos verset. A Lanynézőben öcsémmel című versem például szó szerint megtörtént, azzal a különbséggel, hogy az ember szereti szebben festeni kicsikét, szebbé tenni a hangulatot, hát a költészet ezért költészet, hogy megemeli a mindennapok világát, szebben próbálja szavakkal elmondani, mint ahogy a valóságban történt. Én az ember szerepét a költészetben ezért érzem nagyon fontosnak, mert ahhoz, hogy egymást megismerjük, ahhoz kell, hogy kapocs is legyen köztünk. Az ember és ember közti kapocs szerintem a jövőben még inkább — de már ma is — mindig a művészet lesz. A költészetben ennek igen nagy szerepe van. Tehát ha egy emberi', apró, látszatra jelentéktelen, szép pillanatot meg tudok örökíteni egy versben, amely pillanat, ha versben szól az emberekhez, vagy 126
