Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője
Pillantás a jövőbe A modern lírát a kiábrándulás hívta életre, s ott borult teljes virágzásba, ahol hiányzott a nemzeti felelősségtudat, s hagyomány és népi örökség éppúgy illusztratív szerephez jutott csak, mint a primitív kultúrák. Épp a mi példánk bizonyítja: Kölcsey, Petőfi, Arany, vagy Ady és az utána következő legjobbak csak annyit fogadtak el a világirodalmi áramlatokból, amennyi közvetlenül felszívódhatott, beleilleszkedhetett hagyomány és egyéni szándék egészébe. Mondjuk így: Arany nyilván örömmel vállalt volna közösséget Illyés Gyulával, s megértette volna Valéryt, de Breton vagy Tzara verseit kirekeszti az irodalomból. S ez már egy további kérdésre mutat: az irodalmat, mint folyamatot, természetes egységnek fogjuk-e föl, vagy inkább afelé hajoljunk, hogy a kimeri tettnek vélt hagyományt kell egységnek tekintenünk, amelynek tagadásából jön létre az a művészet, mely képes maradéktalanul kifejezni a „kor érze- ményét”? Vizsgálódásaink ismételten arra figyelmeztetnek, hogy mindazt, amit a pontatlan „modem” jelző fog össze, nem a közösségi élmény hozta létre, hanem fordítva, a hagyomány tagadásából létrejött új igyekszik megteremteni kollektív vonzáskörét. Az új szimbolika azonban nem egyértelmű, s míg egyrészt az egyéni belemagyarázás szabadságát hirdeti, másrészt általános érvényű emóciót akar kiváltani a feltételezetten homogén olvasókból; az ellentmondás nyilvánvaló. Ez pedig arra a következtetésre csábít, hogy a XX. század első felének harcos áramlatai együttesen sem tölthetnék be a remélt világköltészet szerepét, sőt, szándék és valóság, meghirdetett program és elért hatás között csak növekednie kell az ellentmondásnak, ellentétben azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy az elvi megfontolások közepette a civilizáció egyformán szórja áldását az egész világra, áthidalva politikai és társadalmi különbségeket. Az ipari termelés gondoskodik arról, hogy mindenkinek jusson lábbeli vagy műanyag ing, de arról is gondoskodik, hogy a táskarádió az afrikai tengerpartra és a magyar pusztára egyformán elvigye a nagyvárosok alja-kultúráját. Aggódva írjuk le: a kiegyenlítődés itt már megtörtént, sajnos olyan alacsony fokon, ami nemcsak minden hagyomány, de egyben minden érték tagadását is sejteti. A művészet pedig közben tovább vergődik hagyomány és haladás hálójában, s annak is tanúi vagyunk, hogy a kifulladt forradalmi szándék nem egyszer visszakanyarodik a klasszikus eszményekhez. De ez már egy másik, távolabbi reménység körvonalait is kirajzolja, hisz az értékek egymásba kapcsolódó egységét kell látnunk benne, melyben megtartás és gyarapítás váltja-gazda- gítja egymást. S itt már az elképzelt világkultúra örömteli szintézise dereng fel, melyben a magára talált emberiség saját arcvonásaira ismer. S addig? A gyűjtőnévvé vált modernség kimutatható társadalmi válságok és változások eredménye, melyben szándék, elért cél és üres frázis váltja egymást. Éppen ezért a jövőhöz is sokféle út vezet. Csak a biztató célt látjuk egyre világosabban, s ha ennyivel be is kell érnünk, feladatnak, közös munkának ez sem kevés. 95
