Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)
táncosnőkkel, az ügynöki ékesszólás diadalaként divatos szerzők díszkiadásban, még szerencse, hogy senki nem olvasta, zenei aláfestésként pedig a kávéházi cigánybanda, mely áhítattal kísérte az urak idétlen bömbölését. Persze ennek is megvolt a maga szabályos gravitációs tere; a társaság (nyugodtan írhatnánk nagybetűvel) jelentette a kisvárosi kiválasztottságot, különböző naprendszereivel. A polgármester úr természetesen bizonyos értelemben fölötte állt mindenkinek: központi csillaga volt ennek a szánalmas világegyetemnek. Hivatali rang, társadalmi állás jelölte ki mindenki helyét; a vagyoni cenzust nem lehetett volna bevezetni, mert épp a legtekintélyesebbeket csak a bürokratikus gépezet tehetetlenségi ereje tartotta felszínen, bankkölcsönnel, rokoni összeköttetéssel, vagy egyszerűen a család jóhírével, melynek megvédéséért szívesen összefogtak. Legendák keringtek egyesekről, akiknek sovány apai örökségét sokszoros bankhitel terhelte, de váltó és adósság ebben a megfordított értékrendben majdnem dicsőségnek számított. A város vezetőségét a látszat tartotta fenn, az igazi gazdagok szürkén és jelentéktelenül éltek a háttérben, s ha tudták is, hogy kezükben tartják a várost, inkább a fiák jövendő dicsőségére gyűjtöttek. Ez az új középosztály, a polgárság, a kapitalizmus első nemzedéke volt, a véletlen emelte ki s tartotta meg az államilag támogatott dzsentri mellett azokat, akiknek apja még nyomorult kisbirtokos volt, ha ugyan nem zsellér, vagy tollas zsidó. Az ilyesmiről persze jobb volt hallgatni. Pedig mindenki tudta, hogy F. úr, a hadigazdag bőrös, papírbakkanccsal kereskedett a háború alatt, a dúsgazdag L.-család vagyonát a handlé-nagyapa kóborolta össze, akinek bank- igazgató fia szó nélkül elfogadta a P.-család váltóját, bár nem volt rá fedezet, de névjegyükön ott díszelgett a nemesi címer. Vagyon és gazdagság, a takarékos apák szorgalma vagy ledér könnyelműsége csak arra volt jó, hogy belépőjegyül szolgáljon az urak zárt világába, s ez a cinkosság felemelt és megtartott, biztosítva a párbaj képességet és a nagyságos címet. Az áldozattól persze nem volt szabad visszariadni. Itt volt például Braun, szabó és készruhakereskedő; tessék, itt állt az üzlete, jobbra. A nyiszlett Braun — s erre mindenkinek fel kellett figyelnie — egyik délben, a polgármester atyai pillantásától kísérve, így köszöntötte a főszolgabírót: „Szervusz, kérlek alássan.” Szava halk volt és alázatos, de azért ki lehetett érezni belőle az öntudat ünnepélyességét s a hódolatot is, mely tudja, hogy porszem mivoltából csak ez a „szervusz, kérlek alássan” emeli fel a fénybe, a Nap ragyogásába. A nyiszlett Braun másnap már merészebb volt, nem úgy rebegte el a rituális szólamot, hanem az utca másik oldalán várta meg a főszolgabírót, hogy hangja betölthesse a teret, áttörve az ünnepi harangzúgást is. Braun úr, arcán a megdicsőültek mosolyával, máról holnapra udvarképessé vált. Igaz, megfizetett érte, ha ugyan nem kellene inkább azt mondanunk, hogy váltságdíjat, pokoli adót vetettek ki rá. Mert a nyiszlett Braunnal ez történt: Egy este — a részleteket senki nem tudta meg soha — a Pannónia kávéházban bekerült negyediknek az urak kártyapartijába és vesztett. Több üveg pezsgőt bontatott, sőt azt is mesélték, hogy hajnalban az urak az ő vendégei voltak a város koszos lupanárjában, de lehet, hogy ez csak hitvány rágalom. — Nem is tudtam, hogy maga ilyen rendes ember, Braun úr — mondta a főszolgabíró, amikor zsebregyűrte a kártyanyereséget. Braun úr másnap, a megismételt kártyacsatában csalt. Otrombán és feltűnően, mert nem akarta kitenni magát és úri társait a szerencse szeszélyének, csalt, hogy maga állapíthassa meg váltságdíját, melyet méltányosnak és érdemesnek tartott arra, hogy 15
